Hello world!
Új nap. Most nem esik. (Már úgyis qvára elegem volt a sárból.)
Már 2 hete tüdők tönkretételét támogatom a munkámmal:
Este kilenc körül felpattanok öcsém bicajára, amit még apu hozott fel nekem. Hátsó lámpa fel, bekapcs, zár lekap, kilométer óra helyre biggyeszt, fejlámpa fel, haj igazít, irány a sötét éjszaka.
Áthajtok az úton és elindulok az ellenkező irányba, mint amerre valójában szeretnék menni. Fel a Hároson el a pezsgés mellett, át a vasúton. Ismét "összefutok" a "barátommal". Valójában csak ő fut, azt is utánam teszi (hát nyilván). Az a büdös, retves, rohadt, kiszámíthatatlan, undorító, vérszomjas, aljas dög amint meglátja a fejemről áradó fényt és a vasúton áthaladva kopogó bicikli kereket azonnal el kezd futni. Valószínűleg nem én vagyok az egyetlen, aki csodálkozik ezen: úgy tűnik, mintha előlem futna... Az úttal párhuzamosan fut, előre a kerítés mentén: tudja, hogy úgyis az úton haladok tovább és majd jól előre csahol. Na, de nem csahol... tudva, hogy amelyik kutya ugat az nem harap: mit csinál az amelyik nem ugat és fut utánad, eléd, FELÉD???
Én nem szerettem soha a kutyákat. Vele sem szerettem volna pacsizni, főleg úgy nem, hogy ő már megkóstolta a húsomat. Nézzük mit bír a kerékpár alattam: hiába no még ember vagyok (az ember mázsánál kezdődik) nyikorog a szerencsétlen ahogy elkezdem tekerni veszettül. A kilométer óra hirtelen nem tud mit kezdeni a tempóval. Pörögnek a számok felfele. 23-ról kezd. Néhány másodperc. Kopog a kerék azon a rohadt macskakövön. A kutya fut, szalad, lohol a kerítés mentén. Már 33. Az a dög most velem fej-fej mellett. Liheg, morog, az ismert kerítésluk felé rohan. Én egyre gyorsabban már 37, kanyar... útvége, korlát. Puff, csatt.
"ÚGY UTÁLLAK, HOGY BASZNÁD MEG!" - ezt így a korlátnak, az éjszakának, főleg a szemétláda kutyának. A csattanást - amit a kerékpár korlátnak csapódása és a fejlámpa egyszerre produkált - az a fájdalmas érzés követte, amit az állandóan testemet övező ütközés tompító felesleg nem bírt eléggé enyhíteni. Az bosszankodó üvöltést halk "au" és velem összeegyeztethetetlen nyöszörgés követte, ahogy feltápászkodtam és összeszedtem a biciklit. Az első dolgom nem a saját testi épségem felmérése vagy a fejemről lerepült, darabokra hullott fejlámpa összeszedése volt, hanem az első villa végigtapogatása. Mit ad isten nem az első eset (Isten?), hogy valaminek neki ütközöm "óriási" tempóval.
Deeee erről máskor. :)
A korlátnak búcsút intve átkeltem a vasúton és legurultam a 6-os út gyalogátkelőhelyéhez. Ez az a hely, ahol legalább 3 percet biztosan állni és várni kell a zöld lámpára.
A kis szusszanás után ismét bele az éjszakába, végig a fő út mentén egészen az első keresztező utcáig. Na ez az utca. Növény utca. Mennyivel egyszerűbb lenne az életem, ha az utcának az a szakasza nem lenne lezárva, ami közel 2 kilométerrel rövidítené az esti munkába tekerésemet. A "barátommal" sem kéne többet "összefutnom".
Végre azon az úton vagyok, ami a Hárosi Dunapartra visz (azért nagybetű, mert így hívják szerencsétlent). Ezt az utat csak reggel szeretem. Borzasztó, hogy teljes sötétség, burjánzó növények mindkét oldalról és nem látszik se az eleje, se a vége.
Ha nem nézel hátra, sohasem veszed észre, hogy ki vagy mi fut utánad.
Ha nem nézed ki van melletted, nem veszed észre, hogy ki nincs.
(Ez az! Ismét közhelyek.) DE mit csináljak, ha ezek zakatolnak bennem miközben elképzelem a sötétből kiugró Cujo klónt, ahogy éppen meg akar ízlelni?
Végre fény az út végén. M0-ás csepeli híd. Volt annyira jó arc az építtető, hogy elképzelt az északi oldalára egy kerékpár utat elzárva az autósoktól. Balra a csöndes Hárosi-Duna, jobbra az ellenkező irányba suhanó és menetszelüket a képembe kéretlenül toló kamionok. A híd végén az út az iménti alá visz, rávezet a Csepel-szigeten végignyúló kerékpár útra. Szigetszentmiklós felé az első "civilizált" utca felé tartva az előtte lévő zebrán egy fiúval "tekertem össze". (Találkoztál vele és ő is kerékpáron ült: tanuld már meg kifejezni magadat, értelmesen lehetőleg.) - Te beszélsz?
A fiú mondott valamit. Nem tudtam hova tenni a dolgot, gyorsan körülnéztem, hogy biztosan hozzám beszél-e. ÉÉés igen. "Bocsánat, mit mondtál?" - "Mennyi volt a biciklid?" - kérdezte a kis-nem-napon-barnult srác.
Kitérve a válasz elől (főleg, mert nem is emlékszel már a válaszra): "Nem az én biciklim."
"Nem tudod mennyi az idő?" - kérdi a kisrác.
Beindult bennem a sztereotíp és a korábbi két rablási kísérlet tapasztalata, a reakcióm: "Fél tíz körül lehet." - és az égre néztem. Még véletlenül sem tettem kísérletet a mobilom előhalászására, hogy megnézem valójában mennyire nem fél tíz van.
Tovább próbálkozik a srác. "Mennyi volt a mobilod?"
(De hisz elő se vettem a mobilomat, mi a francért tesz fel ilyen kérdést?) - Látom, hogy a kilométer órám felé mutat. Érdekesnek találta, biztos nem látott még ilyet. "Az nem a mobilom, hanem egy kilométer óra." - mosolyogtam. "És az mit mér?" - most mértem végig a srácot, aki a zebra óta velem teker - 6-7 éves forma, az akcentusa ellenére mégsem purdé.
"Azt mondja meg, mennyivel megyek. Tudod az autókban is van hasonló."
"És most mennyivel megyek?"
"Hát valószínűleg annyival mész, mint én mert épp együtt haladunk. Én épp 16 km/órával."
Elkezd a srác picit jobban tekerni. "És most mennyivel megyek?"
(*facepalm* Baszd meg ez se normális, rázd már le a srácot.) - Nyugi.
"Nem tudom, most mennyivel mész, ez a kütyü engem mér." - válaszoltam a tudatlan srác kérdésre.
Újra felvette az én tempómat. "Te mit csinálnál, ha engem megakarnának ölni?"
Egy kérdés amire abszolút nem számítottam. (Hihetetlen. Kérlek mond azt, hogy "Örülnék neki!")
"Miért akarna téged bárki is megölni?" - kérdeztem.
"Csakúgy. Mit csinálnál?"
"Valószínűleg megpróbálnám megakadályozni."
"És mit csinálnál, ha téged üldöznének?"
"Valószínűleg megállnék és szembenéznék velük."
A kis srác elköszönt és neki ment a saját háza kerítésének. Majd vele összeegyeztethetetlenül sok "fasz"-ra hajazó kifejezéssel elkezdte szidni a kerítést, mintha ő tehetne róla. De ezt már alig-alig hallottam. Tovább morfondíroztam a most már csöndessé vált utcában tekerve. (Komolyan mondtad? A kutya után? Miért hazudtál egy ismeretlennek?) - Nem hazudtam. Ha annyi kiszámíthatatlan és veszett ember lenne arányosan, mint amennyi kutya van ugyanilyen, akkor valószínűleg tartanék az emberektől is.
Fennhangon örültem, hogy az utcáról leágazó a munkahelyemre vezető föld út most nem csupa sár és pocsolya. Az út felén hangosan megkérdeztem magamat, hogy miért beszélek magammal fennhangon.
A sorompó mellett átbukkanva odagurultam a munkatársak mellett a kerékpártárolóhoz. 21:59. Munkára!
