Utolsó ébren maradok óráimat most neked szentelem te napló! Eldöntöttem, hogy nem leszel se fiú, se leány! Mindig csak valaki leszel, ami én legbelül vagyok.
Talán több sikered lesz mint nekem...
A hétvégét csak foszlányokban írom le, ami megmaradt belőle. Talán nem is baj, hogy a többi elveszett:
Megmaradt, hogy...
...megint éjszakába nyúlóan beszélgettem. Ez mostanában egyre gyakoribb, örülök, hogy van valaki, aki valamennyire foglalkozik velem. Cserébe a mosott szar és a tikkadt másnapos zombi közötti állapotban ébredtem, de még ígyis azt mondom: megérte.
Először anyum, aztán öcsikém, és utána azt hiszem apu "Na most már kelljél fel!" - emelkedett hangvételű (gyengéd ordibálás) jelzése tette számomra egyértelművé, hogy hamarosan indulunk.
Az én családom sem indul el soha akkor mikor tervezte: 10:00-kor akartunk indulni. Na most én keltem 9:30-kor...
Végül 10:30-kor indult be a metálzöld autó. A cicák kifutottak alóla. (Mióta élek mindig van macska otthon és az összes imádott az akármilyen az udvaron parkoló autó alatt pihenni.) Most is valószínűleg egy reményteli fél napos alvást tett semmivé a felbődülő 90 paci. Elől ültem az anyós ülésen. (Egyébként sejtem miért hívják anyós ülésnek: ha valaki leginkább derogálni fog vezetés közben az pont azon az ülésen ül majd. Idegesítő, mert figyeli a kilométerórát, felkapja a fejét minden sebességváltásra, buzerálja a rádiót vagy ha unatkozik akkor kinyitja becsukja a kesztyűtartót magaelőtt.)
Az anyós ülés hálás melóját most vhogy nem vállalta az a félholt, aki helyettesített.
A Gyöngyös táblánál már egészen elememben voltam, talán már beszélgettem is. (Jobban mondva beszéltem, mert szeretek.) A tábla mellett elsuhanva rögtön két arc ugrott be. És a későbbi egy órában egy maradt erőteljesebb. Igen, egy óra. Annak ellenére, hogy siettünk oda ahova elindultunk (és naná, hogy nem Gyöngyös volt) megálltunk: kimaradt a reggeli. Dél előtt voltunk nem sokkal, ilyenkor már nehéz olyan pékséget találni, ahol van is reggelinek való. Főleg szombaton nem egyszerű, amikor a parkolóhely is ritkaság a belvárosban. Ilyenkor könnyen megfordul az ember fejében: de akkor miért pékség, miért nem mentünk be egy nagyobb helyre? Na most akinek megfordult a fejébe az qva gyorsan felejtse is el. Családdal, nagyobb helyre bemenni???
ÉÉÉÉletveszélyes, és ami még rosszabb egy családfő szemszögéből nézve: pénztárcafogyasztó tevékenység...
Végül mikor már a Gyöngyöst követő dombos utakon hömpölygött a zöld fenevad, az anyós ülésen utazva jó érzés volt majszolni a túróstáskát.
Ugyan nem a tervezett időpontban, de a készülő "családi találkozó" előtt még épp időben a helyszínre értünk. Szirák.
Az áltag ember azt mondaná, hogy kastély! meg kastélykert! ... Na nekik üzenem, hogy bizony lóf*szt! A falu nagyhányada az igazi legalja a társadalomnak. Ha lepukkant embert kell keresni, itt biztos talál az a barom jó párat, aki annyira hülye, hogy ilyen embert keres. (Hogy miért hülye? - Lepukkant embert ma már nem kell keresni az országban. Elég kimenni az utcára és rámutatni: 10 emberből 1 tutira az lesz.(Lehet, hogy 3...))
Ha valaki volt már háborús övezetben, akkor nem kell nagy fantázia elképzelni, milyen a falu egy harmada. Szóval Szirák ilyen bűbájos kis hely. Az a kontraszt a szép a faluban, amit a kastély képez. A kastély környékét nyugat-Európa is megirigyelné. A falu többi részét még kelet-Európa is szégyellné. Jórészt ez a falu az én származásom központja. Itt élnek a nagyszülők, nagyrészt itt nőttek fel a szüleim.
Apukám édesapjához jöttünk. Sanyi papához. Jött a család többi része is. Talán soha nem volt még ennyi rokon egyszerre egy helyen apai ágról.
Valamiért nem az otthonában találkoztunk az öreggel. Körbeálltunk mintha valami számára rendezett ünnepély volna. Édesapám csókot nyomot az öregre, ekkor valamiért összeszorult a szívem. ...
Utána mindannyian sétáltunk papával.
Akit egyébként szerintem a kisfaluban mindenki így szólít noha csak 5 ember vallhatja, hogy Sanyi papa az ő nagypapája. Az öreg mikor még nem is volt oly öreg: nagy kópé volt. Igaz az idő múlásának ellenére is az maradt. (Talán csak nagyobb lett...)
Az utóbbi években találkoztunk nagyon sokat vele. Még emlékszem a feleségére Margit nénire. Bűbájos öreg néni volt. Öröm volt nézni a két öreg embert, hogy mennyire szeretik egymást. Korántsem annyira volt bűbájos az egyedül maradt Sanyi papát látni, miután eltemettük Margit nénit. Az elhunyt hölgy sarjai viszont kevésbé voltak megbarátkozva az öreggel. Megpróbálták elvinni felőle a házát. A vicces magyar törvényrendszer értelmében azonban bármilyen ingatlannál a haszonélvező az "isten". Sanyi bácsi volt a haszonélvező, bár nem igazán élvezte így egyedül. Nem bírtuk nézni a szívfájdalmát és ő se akart már sokáig magára maradni. Főleg miután az első infarktusa után az egyik oldalára lebénult. Apu nagy közbenjárásának köszönhetően 3 vagy talán 4 éve öregotthonba került papa. Mivel közelebb került így hozzánk, gyakrabban tudtuk látogatni. Még kerékpárral is mentünk olykor (mikor az időjárás engedte).
Ilyenkor örül mindig papa. És szívesen beszélget. Az ilyen beszélgetések alkalmával ismerhettem meg valamennyire: A nagy kópé nagyjából annyit jelenthet nála, hogy mindenből képes viccet csinálni, nem tör le soha, és képes szeretetre méltó maradni.
Volt már ő szinte minden: katona, csendőr, postás, kocsmáros, bányász és ki tudja még mi. Van története minden eddigi munkájáról. Ugyan nem hálás téma, de legfőképp azt sajnálom, hogy igazán tőle nem tudtam meg milyen volt a nagymamám. A nagymamám ugyanis a születésem előtti évben (talán akkor mikor már megfogantam) eltávozott az élők sorából. Szegény papa két feleségét is eltemette. Nehéz ilyen dolgok mellett életvidámnak maradni: ő mégis maradt, vagy talán csak nekünk az unokáknak nem mutatta mennyire fáj neki az élet legbelül. Az öregotthonban mindig emlegette, hogy ő már nem szeretne itt szenvedni. Elege van. És hogy "jobb lesz nekem a kisköcsögben".Halottak napján anyu, apu és hugi elvitték a papát a szokásos körútra. (Én nem tudom mikor voltam utoljára temetőben halottak napján.)
Egy szép napot töltöttek az öreggel (ezt már anya meséli nekem). A papa az életvidámsága ellenére kissé ironikusan megjegyezte, mint minden eddigi évben, hogy ő többet már nem jön ide a saját lábán, majd mi hozzuk őt. Anyuék, mint minden eddigi évben legyintettek, hogy ne butáskodjon.
Most mégis sétáltunk az öreggel. És már tényleg nem a saját lábán ment. Két ismeretlen ember vitte elől a kisköcsögben, mint egy ereklyét. Bennem még mindig az a pillanat derenget mikor apu odahajol csókot nyomni az urnára. És összeszorult a szívem. Körül a család, mintha valami ünnepélyen lennénk. Talán az öreg kópé erre is azt mondaná: legalább összehoztam a családot.
Utolsó útjának végén mind azt hallgattuk,
"Hogy milyen hangja van a cserépedényen koppanó földnek."
