Hogyaszondja...
Ott tartottam, hogy vonat...
Most, hogy már megtárgyaltam a vonaton történteket. Itt az ideje a leszállás pillanata utáni dolgokat is leírnom. Segít, ha nem kell magamban tartani:
Valamiért berögződött már, hogy én mindig rohanok, így leszállás után valamiféle versenynek érezhettem, hogy az összes leszálló közül én érjek először a váróterembe. Egy ilyen pici ember mint én azzal a nagy hangszerrel meg mellé a hátizsákkal, a vastagkabáttal és széles testtel érdekesen nézhet ki kívülről mikor szedi a lábát: én mindig szedem a lábam :)
Apu csak úgy loholt utánam, mert ő arra számított, hogy jobban kihúz a vonat és kicsit távolabb várt, mint ahol leszálltam. Mosolyogva megkérdezte hova rohanok és az előbbieket a tudtomra adta. Mosolygós kedvébe volt. Ez egy picit felvillanyozott mégis kissé lekezelő voltam, kitudja miért. Kérdeztem hozta-e a csajokat. A nemleges válasz után bependerítettem a nagy feketét a hátsó ülésre mellé dobtam a táskámat és beültem az anyós ülésre. De még mielőtt ez tettem volna, végigjátszottam az eltelt nagyjából 2 perc 39 másodpercet és ezt követve megköszöntem apunak, hogy elém jött.
A kocsiban egyik pillanatról a másikra úgy kinyíltam, hogy nem is hittem a saját fülemnek. Elmagyaráztam apának, hogy mi a helyzet, miért mennek úgy a dolgaim ahogy, miért vagyok szétszórt... Sajnos ismét valami hasonló állapotba kerültem, mint szoktam akkor mikor valami nagyon mély gondolat kerülget mint macska a forró kását: nem én használtam a számat.
Tény, hogy miután kiöntöttem magamból a dolgokat sok esetben köpni-nyelni nem tudott apu.
Kár, hogy nem tudom felidézni igazán, hogy hogyan hangzottak el, csak azt, hogy mik és így elég foghíjas és unalmas lesz:
volt szó a Grönlandi idő szerinti alvási szokásaimról, az elvárásokról velem szemben, az (örökös) elégedetlenségemről, a családi kapcsolatokról (valamiért erősködtem, hogy beszéljen a bátyja és az ő kapcsolatáról), a nevelésről, a mai generációkról, hogy miért csak a kocsiban vagyunk képesek mint apa és fia beszélgetni:
Régen mikor színházba jártam Egerbe, majd később Szolnokra értem jött Hevesre, hogy hazavigyen. Volt, hogy éjfél után történt meg az ilyen hazaút. Iskolai időszak lévén általában fagy volt már ilyenkor odakint. Mégis mindig lassan haladtunk az autóval. Én elmeséltem, hogy miről szólt a darab amit láttam, és elmeséltem mi jutott róla eszembe. Aztán mindig eltávolodtunk a kezdeti témától (ahogy az egy jó beszélgetés alkalmával számtalanszor megtörténik) volt, hogy kerékpárosnak is szégyenletes tempóban gurultunk a hidegben az autóval. Édesapám világlátásából sokat merítettem, és azokat csak saját tapasztalatokkal tökéletesítettem. Talán, amiatt van mindenről véleményem, hogy neki is van, és ezeket ilyenkor osztotta meg velem.
Otthon aznap nem sok említésre méltó történt már, maximum annyi, ami hiányzott is: öcsikém nem volt otthon. Nem szólt a zene, nem hallottam a hangját, nem hallottam a hugimat az ökörségein nevetni. Viszont hallottam anyumat, amint emlékeztet öcsémre, és láttam a hűlt helyét. Furcsa volt.
Másnap viszont találkoztunk vele. Miskolcon.
Most ballag majd, és jövőre végre itt lesz velem. A szalagavatóra igyekeztünk. Viszont előtte történt azért egysmás.
Kevés alvást követően elkezdett motoszkálni néhány hangosabb kijelentés, csapkodás a fejemben. Miután sikerült elválasztani a nem létezőt a jelentől, észleltem, hogy bizony veszekedés van odakinn a konyhában. Egy ideig még hallgattam. Csak a szokásos problémák törtek felszínre: apu mindenbe beleköt, anya fáradtan ezt nehezen viseli és még mellé figyelmetlenebb is ilyenkor, mint máskor, ez újabb kötekedésre ad okot és innen már elképzelhető, hogy merre lyukadnak ki: Anyu a nappaliba csattogni vagy pityeregni, apu pedig kiviharzik az udvarra. No mikor ez bekövetkezett (csakis erre vártam) megjátszottam, hogy lófaszt se hallottam és a sokásos gebeszkedéssel és hajkócolással elindultam a konyha felé. Anyu addigra visszament a konyhába, apu pedig elindult befelé. Leültem a konyhában szótlanul: az egész konyhát a félig csukott (vagy félig nyitott) szemhéjaim közül kémleltem. Apu is visszaért, a jelenlétemet csak nyugtázták mindketten. Percekig néma csend volt. Elég volt leülnöm odakinn, hogy ne folytassák a haddelhadot.
Már szinte szent békességben mentek, az aznap délelőtt esedékes tanfolyamra. (Polgárőrök mindketten és valami képzést most el kellett végezniük, hogy folytathassák eme önkéntes és nemes cselekvést.)
Én már nem tudtam visszaaludni. De kávézás után is a fejemben lüktetett valami. Ha elkezd fájni a szemed anélkül, hogy használtad volna huzamosabb ideig: na az nem jó jel!
Dél körül ültünk a zöld fenevadba, hogy az ország talán leghűvösebb városába időben odaérjünk. A helyszínen rögtön öcsém kollégiumába mentünk. Találkoztam itt az egyik legnagyobb haverjával (minden szempontból legnagyobb). Kicsit beszélgettünk, majd öcsémet és a haverját is elvittük a metálzöld járgánnyal a szalagavató helyszínére. Egy órával előbb kellett nekik ott lenni, hogy még egy gyorsat próbálhassanak.
Maga a műsor egy kisebb koncertből és a szalagtűzésből állt. Utána rendeztek egy kisebb paródiát, a legviccesebb történeteket, amik négy év alatt összegyűltek és a legviccesebb tanárokat színre vitték. Egészen hangulatos volt :)
Öcsém az ordibátornak sem utolsó karmesterüket játszotta. Nagyon meggyőző volt az előadása, talán övé volt a legjobb (de lehet, hogy csak szépítem, mert elvégre az öcsém).
Az ünnepség után átverekedtük magunkat a dohányzó tömegen (szörnyű, hogy mennyien dohányoznak) és a sűrű hóesésben elsétáltunk az iskolába. Öcsém megmutatta a szekrényét és a termet ahol gyakorolni szokott, utána visszavittük a kollégiumba, majd onnan az avatás utáni vacsora helyszínére.
Sajnos hozzátartozik az iskolájához az a tény is, hogy igazából nem abba az iskolába járnak most az iskola diákjai, mint amibe a felvétel eredetileg szól. Évtizedek óta gyűjt az iskola a régi "zenepalota" felújítására. Éppen öcsém felvétele után egy évvel gyűlt össze a kívánt összeg, így a munkálatok miatt az iskola diákjainak új hely kellett a felújítás idejére. Eredetileg egy nyár volt a tervekben, hogy elkészül. 3 éve folynak a munkálatok. Most a kórház egy korábban bezárt nővérképzőjének épületében működik az iskola.
Aznap elsétáltunk megnézni a félkész épületet. Tényleg szépen fel lett újítva! Kár, hogy szegény öcsém már nem fogja megtudni milyen ott tanulni.
Miután öcsémet ott hagytunk az osztályával, elmentünk még bevásárolni. Főleg ételért mert aznap nem sokat ettünk. Utána éjfélre értünk haza, egész úton esett a hó.
Otthon valami csodálatosan undorító emberszabdaló horrorfilm ment a tévében. Végignéztem anyuval. És utána megint bűnöztem. Végül fél kettőig aludtam...
