Még mindig rád gondolok elalvás előtt.
Nagyon nem jó.
Eleinte még a sírás kerülgetett. Félelem, hogy valaki más lesz ott helyettem.
Utána a méreg, hogy játszotok velem. Az ijedtség, hogy talán mégis. Folytonos idegtépés: "Továbblépni!"
Utána próbáltam menekülni és magamat gyötörni, másokkal foglalkozni, stresszoldót keresni.
Végül igyekeztem mindent megunni, dolgokat halogatni,
és mindent és mindenkit az ég egy adta világon máshova kívánni.
Folytattam a menekülést, mert minden csak rosszabb lett.
Most mindenbe temetkezem. Elvonom a figyelmem a gondolataimtól. Minden spontán.
A "muszájtervek" minimálisak és rutinból még mennek, a többi ismét érdektelen.
Elalvás előtt azonban újra gondolkodom. Előtör, amit egész nap elnyomtam.
Mintha egy hajtógázas termékbe szöget vájnál, zúdulnak a már fölösleges gondolatok.
Kár, hogy ezzel nincs vége. Találkoznak a tényekkel, a jelenlegi helyzettel és elfajzanak, s csak rajzanak.
Filmet játszanak előttem, amiben én csak kívülálló vagyok.
Végignézem az összes szép percet, ami többször már nem történhet meg.
S mindegyik perc egy-egy befelé hullókönnycsepp, mert ezek a szép percek már nem az enyémek.
Hirtelen előtörő szeretetrohamok. Buta viták és kellemes megbocsájtások.
Fáradt egymásra borulás, nevetés és bosszankodás. Érthetetlen pillanatok.
Csöndben nézés, elbújás, és medveszorongatás.
Forgolódás. Gondolatvihar. Kialvatlanság. Szomorúság. Pech és kilátástalanság.
Csöndben semmibe merengés, nincs hová menekülni és takaró sem ölel meg.
Legalább van itt egy üres képernyő, amit ujjaimmal teleszemetelhetek.
Aludnom kéne inkább...
