Mesét ígértem mára. De nagyon nem készült el. Nem jött még ihlet. Remélem legalább annyival jobb lesz, mint amennyivel később készül el.
Megint délután keltem. A többiek már egy szót se szóltak mikor fél egykor megjelentem a konyhaajtóban pizsamában, hogy "Jó reggelt!". Anyu éppen különböző húsokról szedte le a zsíros részeket. Húgom az utóbbiakat gyűjtötte tányérra a cicának. Öcsém zenét hallgatott, apum pedig talpba faragta odakinn a fát. 10 év alatt ez az első alkalom, hogy halott fenyőnk van karácsonyra: ezt hivatott bizonyítani a számtalan fenyő a házunk udvarán: mind karácsonyfa volt valamikor. Van és volt olyan amelyik kétszer is. Sajnos nem mindet fogadta vissza az anyatermészet így volt amelyik februárra már halott volt. De a többség jól bírta. (Most nem megyek ki, hogy lefagyjon a szaporítószervem fontos része, de a ház előtt azt hiszem 4 fenyő van a bejárati ajtó előtt pedig talán 3.)
Amikor anyu végzett a husik zsírtalanításával én már a kávémat kortyoltam és közben a konyhafüggönyét félrehúzva apát és a fenyőt néztem. Aztán felkaptam a már hústól megfosztott karajcsontot és apa felé mutatva mosolyogtam. Erőltetetten artikuláltam: "Boldog Karajcsont!". Az ablaküvegen át ő a számról olvasta le a szemével, a két leány pedig mögöttem a fülével, hogy mit is mondtam. Mind kacagtak egyet aztán visszatértek a dolgukra. Anyu főzött, húgom segített neki én pedig elmentem felöltözni. Öcsém továbbra is hol a rádiót, hol a telefonját, hol valamelyik hangszerét nyomkodta. Mikor felöltözve visszatértem már a nappaliban bömböltette Bach valamelyik kantátáját a hifiből. Leültem hallgattam egy picit vele. Aztán visszavándoroltam ide a géphez. Szokásos kört megtettem a világhálón. Közben a fa már a talpában jött be a házba: apu lábát használta helyváltoztatásra. Öcsém otthagyta Bachot a nappaliban és visszatért zongorájához. Apu feltette a fényfüzéreket a fára, én nekiláttam mosogatni, hogy legyen több hely a konyhában. A lányok mögött főtt az étel, az asztalon pedig a kezük alatt formára szakadt a mézeskalács tészta. Felvettem a csupa női kötény közül a legkevésbé nőieset, hogy ne vizeljem le magam mosogatásközben (...a szivaccsal). Sárga kötény... úgy néztem ki, mint micimackó egy bödön méz után, anyum ezt mosolyogva meg is jegyezte mikor hátrapillantott. Öcsémre szóltam, hogy teremtsen zenét. Teremtett. Apu a fával, én a retkes edényekkel, öcsém a billentyűkkel, a csajok a kalácsformával, anyum néha a fakanállal - töltöttük az időt. Egyre több tiszta edény, kész süti, kész étel, egyre díszesebb fa, egyre nagyobb rend kerekedett a házban.
5 óra körül, már a lányok pakolták a díszeket a fára, apu elégedetten figyelte őket miközben pihent az egyik fotelban. Én a kávéfőzőt figyeltem a konyhában, miközben vártam a forró fekete levet: elmerengtem. Nem írom le min merengtem, már nem éri meg leírni sem. Lejött a forró lé, kitöltöttem három bögrébe és bevittem szüleim kezébe. A kávé mellé elfogyasztottam néhányat a friss mézeskalácsból utána visszatértem a szobámba. Öcsikém irigyelte a betűket a monitorról, közben hegyezte a fülét a hangszóróból kiáradó Bach muzsikára. (Minden héten más zeneszerzőn van a hangsúly az mr3-nál, ez a hét éppen Baché. Van egy olyan érzésem, hogy karácsony után már nem sok Bachot fogok hallgatni az év hátralévő részében.)
Utána megjelent húgom is, néztük egy picit a tévét ketten. Valami bárgyú animációs film ment benne: időt elütni épp alkalmas. Hugi még hisz benne, hogy a jézuska tolja a csomagokat a fa alá, többek közt azért is ült oda a tévém elé. A három "gyerek" várta a csengőt. Mindig csengővel jelzi anyum, hogy mehetünk a fához, mert a "jézuska" alátolta a félvilágot. Most még előtte bekukkantott az ajtón. (Nem tudom ezt írtam már? A házban csak két beltéri ajtón nincs ablak: a fürdőszoba és a kamra. Így természetesen a szobám ajtaja is üvegezett, illetve hát... részben üvegezett. A 3 üvegezett részből az egyikből évek óta hiányzik az üveg. Minden családban vannak veszekedések... Én valamikor öcsémmel vesztem össze nagyon. Zengett a ház és... tört az üveg: öcsém ököllel beverte a szobám ajtaján az alsó "ablak"-ot. Az idők során már annyira hozzászoktunk, hogy ott nincs ablak, hogy konkrétan súlyos válság lenne itthon, ha egyszercsak beüvegeznénk. Mindenki benéz ott: benyúl az ablakon és árrébb húzza a függönyt, ellenőrzi, hogy érdemes-e a szobába lépni és ha úgy értékeli, hogy de akkor belép.
Szóval a csengő helyett anyu bekukkantott az ajtón és megkérdezte, hogy zenélünk-e most is. "Hogyispersze!" - hangzott az ágyból, tőlem a válasz. Felkeltem és elmentem hangolni. Néhány perccel később öcsém is csatlakozott. Kivételesen ő is hangolt. Karácsonykor a régi hangszerével segít: hegedül.
Bepakoltuk a hangszereket, a székeket, a kottaállványt a fa köré aztán elindultunk vissza a szobámba hugihoz. Illetve hát öcsém ment, én a fürdőszoba felé vettem az irányt. Hugi már az előszoba ajtóban kiváncsiskodva nézett, aztán mikor öcsém elindult a szobám felé és kinyitotta az előszoba ajtót, hugom kiváncsiskodva kérdezett is - anyumtól: "A fiúk miért mehetnek már be abba a szobába ahol a fa van?" - anyum helyett én adtam az ilyenkor lehetséges két válasz közül az egyiket: "Mi már láttuk a jézuskát!" (a másik az, hogy: "Mi már nem kapunk ajándékot!").
Ez utóbbi egyébként általában már igaz kéne legyen. Mindig úgy készülünk, hogy nem foglalkozunk ezzel az ajándékozásdival és még van, hogy kérjük is, hogy nehogy merjenek anyuék ajándékot venni, ne költsék a pénzt fölöslegesen. Aztán mégis mindig kerül valami a fa alá, hogy legyen mire azt mondani, hogy "Óó, nem kellett volna!". Természetesen hugi sok ajándékot szokott kapni, mert ugye ő még hisz benne, hogy valaki más tolja a fa alá és nem anyu/apu. Idén anyum határozta el, hogy mindenkit ajándékoz. Kapott mindenki ajándékot, rajta kívül. Megölelgettem, puszilgattam őt. Sajnáltam, hogy mi fiúk nem gondoltunk arra, hogy ő is kapjon valamit. Mondjuk eleve az is lett megbeszélve, hogy csak egy ember ajándékára költünk pénzt: aki még hisz benne. Mindenki másnak az az ajándék, hogy együtt vagyunk. Az évben egyszer megpróbálunk vitáktól mentes napot csinálni. Az évben talán egyszer egyszerre asztalhoz ülni. Sajnos sok éve már csak szent estére ülünk le együtt az asztalhoz. Egyébként mindenki a saját életritmusában: akkor eszik amikor éhes.
Zenéltünk a fának még az ajándékozás előtt, anyu gitár és hangszálak, öcsém hegedű, húgom hangszálak, én cselló, apum pedig mosoly: kész a karácsonyi kiskoncert. Néhány dalt eljátszottunk, utána öcsém: "Na menjünk má' enni!". Anyum lebeszélte róla. Mindenki csomagot tépett és elrebegett egy köszönömöt a közös jézuska felé. Utána fogtam magam és megterítettem. Közben megmelegítettem az ételt. Öcsém visszatért a rádióhoz. Mikor csatlakozott az ünnepi asztalhoz, örömmel jelentette, hogy idén Beethoven zeneművére fogyasztjuk a vacsit. Az étek után kihoztam egy almát a kamrából, apum 5 felé vágta és mindannyian ettünk egy-egy szeletet. Ezt minden évben megcsináljuk.
Megegyeztünk az alma után, hogy nézünk közösen valami filmet, mert azt is olyan ritkán csináljuk: itt az ideje. Apum felhozta a FEL ötletet és végül 4/5 arányban azt néztük. A végén 5/5 arányban voltunk elégedettek ezzel a döntésünkkel. A közös filmnézés után apu és öcsém zongorakoncertet, anyum valamelyik új tornázós dvd-jét, húgom az ajándékait én pedig hol az egyiket, hol a másikat, hol a harmadikat néztem.
Egy évre letudtuk a szent estét ismét. Nem vallunk semmit, nem is fogunk. Nem tudom, mely vallások szokásai azok, amiket mi csinálunk és nem is érdekel. Jó ez ahogy van:
Nekem így telik el ez az ünnep. Ezért érdemes itthon lenni. Erre szükségem van minden évben. Ha minden más változik is: ez maradjon így még élek! Ez a kívánságom.
És legalább ilyen, ha nem jobb karácsonyt kívánok mindenkinek! (Bár én nem tudok jobbat elképzelni...)
