"Mikor arra parancsoltak, hogy "RAKJ rendet!", vagy mikor ültél a saját rendezett, mindenki számára kaotikus világodban?"
Még ez előtt: "kín író" lettem. Csak akkor írok ha kínom van. Ha megint fáj.
Itt nyávogok, mint egy újabb tál kajára vágyó dagadt macska... És igen, körülbelül pont ez vagyok én. Néha örülnék, ha csak annyi gondom lenne az életben, mint egy macskának.
De "ember"-nek születtem, azzal a feladattal, hogy embert faragjak magamból.
Ismét kellett a fájdalom. Talán igazából erre vágyom, ezt fájlalom. Hmm, milyen vicces dolog a fájdalom. Hasonlatos a félelemhez, vagyis... nem? (De)
Kedves közhely: attól fáj a leginkább a pofon, akit a legjobban szeretsz. (Csak attól félsz, amitől félni akarsz.)
Ennyit a közhelyekről. (Takarodjatok!)
Ismét eljutok oda - azon szavak földjére - ahol két-három szóval megmozgatok olyan szálakat, amik elrohadnának az agyamban, mert elhanyagoltak, elfeledettek. (Vagyis megint mondasz néhány dolgot, amin agyalhatok naphosszat... mondtam már, hogy "szeretlek"?)
Ihlet. Tudom butaság, de ha összekavarod a betűit akkor kijön, hogy hitel és lehet ez is butaság (lófaszt) de van köze ám hozzá. Az ihlet az nem a te kreálmányod. Nem teremthetsz saját magadnak ihletet. Az ihletet kapod. Kölcsönbe. Mástól. Másoktól. Sosem magadtól. Az ihletet kapod, hogy használd, hogy kezdj vele valamit és aztán add vissza, add tovább. (Olyan, mint az élet...)
Engem most - az emberek erdejének vadja - egy "Nemes" lélek ihletett. (És fölösleges megköszönnöd lehet...)
Az ihletre - amit adott - az éhes macska rácsapott.
Hát térjünk vissza az első sorra...
