Ez a történet két nappal előtte kezdődött. És már előtte egy héttel is tudtuk.
Nekem akkor volt bizonyos, hogy megint ismerősökre lelek, mikor beírtam a Kecskét a telefonomba. Ez a mai pihenését nagyban befolyásolta, mert felbasztam reggel, hogy mi történt utánam...
Az én feladatom volt helyet találni, hogy legyen hol mulatni, múlatni.
19 éves lett a leány, a metállédi. Még mindig fura, hogy ifjabb, mint az öcsém mégis már egyetemista egy éve - különben nem is ismerném.
A Magyarban kezdtem, bár valószínűleg csak máskor lesz majd ideális, és a méter söréről híres Andersenbe menet találtam rá a megfelelő helyszínre. Krúdy. Ahogy a metállédi mondaná: csottó - de csak épp annyira, hogy azért ne dobjanak kést a hátunkba.
(Ne vezessé' má' ennyit be!)
Reggel... (azért az túlzás) ...délben... na jó: 12:38-kor pattantam ki az ágyból. Szó szerint pattantam. 13:06-ra a Keletiben kellett volna várnom a leányra. A fene nagy májunk, meg a vörösboros sertéspörkölt... asszimilálódtam előző este a részeg disznóval.
Már a buszon ülve (állva volt az) telefonáltam rá: "Merre jársz?" - "Még kb 10 perc, Rákosnál vagyok."
Végül az Astorián találkoztunk. Aztán kerestük a Biztos Pontot az Oktogon és közben találkoztunk Kecskénével, illetve rájöttünk, hogy nem a Subway az Oktogon és nem is a Biztos Ponton van (vagy fordítva?) és hiába próbálnánk félszendvicsre állni, akkor sem azon a félemeleten lennénk, amin kell.
Megkért, hogy az interjú alatt ne legyek benn, mert hajlamos vagyok beleszólni. Igazat adtam neki és úgy tettem ahogy kérte. Kint a lépcsőn ülve, a követ bámulva próbáltam kikapcsolni az agyamat, vagy legalább egy szempillantásnyira lecsendesíteni a benne száguldó gondolatáradatot. A telefonom ordításával egyszerre érkezett ki a Biztos Pontból a leány. A fogadott hívás első néhány percében az öcsémet hallottam zongorázni. Sosem hívtak még fel otthonról így. A metállédi, s én is az édesanyáinkkal beszélgetve hagyta el a Biztos Pont. Valamiért a távolabbi megálló felé kezdtünk el sétálni, és a telefonok letétele után jeges kávét szeretett volna. Lebeszéltem róla, hogy tudjon örülni majd az ajándékának.
Visszakerültünk az Astoriára. Ellépdeltünk a kedvenc kávézómba és fény derült végre a meglepetésre. A várt hatást érte el. És a kávézó is tetszett neki.
Bemutattam neki a kedvenc "éttermemet" is, s utána megvendégelt egy sörre, amit a hőn "szeretett" egyetemem területén fogyasztottunk el, egy padon sziesztázva.
Rám bízná az életét. Leginkább.
Korábban a villamoson megbeszéltük, hogy soha úgy. Legalábbis most így látja.
A kedvenc kérdésemet megint lenyeltem...
Elkísértem a hajóhoz, és találkoztunk Kecskével és Kecskénével.
A virágaival és a rastás-birkás táskájával a vállamon hagytam ott őket, és hátranézve gondolkodtam el azon, hogy valóban ott kellett-e őket hagyni...
Gőte intermezzo:
Egy határozott szecsuáni vásárlás után villamosra szálltam. A sarok előtt rácsörögtem a mackótestvérre, hogy csapoljon már nekem egy sört, mert mindjárt szomjas leszek ott előtte. Várt is a habos gyönyör a pulton, de az sms-ben kapott ár helyett étellel viszonoztam a kedvességét. Megismertem az ihlet. Aki miatt a mackótestvér, gitáros medve. Bár most valamiért kicsit fúj rá a maci...
A szentélyben a pénteki koncertezők próbáltak. A próba végén dupla búvárral koronázta meg a hatalmasodásomat a mackótestvér. Megint berúgatott. A részeg disznó már úgy találkozott velem, hogy kellően elhatalmasodott rajtam.
Tudtam még járni és a helyén volt az eszem, de már azt sem vettem észre mikor két szemrevaló leány mondta a zebránál a böfögésemre, hogy "Egészségedre!".
Mi ketten értünk először a helyszínre.
Befutott a "kínai" srác is. Majd jött az exmedvéné. Őket Kecske és Kecskéné követte. Megérkezett a "modellező" és nem sokkal rá az ünnepelt is a hülyegyerekkel.
Pálinkára keltünk. Aztán később sörre. Befutott a Goofy és a Mötál is.
Picivel később én kiviharzottam. A Mötál jött utánam. Pont ő, aki azt javasolta adjam fel.
Hát már csak azért sem. Kihívtam a leányt. A hatalmasodásom eljutott egy pontra, amikor már minden mindegy. A sok lenyelt miért. Kibukott. Kihánytam a lenyelt kérdéseket. Bele a metállédi arcába. (Na most ne azt tessék elképzelni, hogy valóban arcon hánytam, mert nem.)
A sejtett, de nem várt hatást értem el ezzel. Bementem elbúcsúzni az összesereglett társaságtól. Csalódott pillantást vetettem a leányra. Az se biztos, hogy mindenkitől elbúcsúztam. Talán tőle sem.
Megsebzettként mentem a villamossal a Borárosig. Onnan vissza a Mesterig. A vicces gyrosos meglátogatása után, a villamosmegállóban szenvedtem. Végül a földön feküdtem.
Meglepetésként hatott, hogy többen megkérdezték hívjanak-e mentőt és, hogy jól vagyok-e.
Végül egy ismeretlen lány győzött meg, hogy nekem fel kell állnom és haza kell mennem.
Többször eltörött a mécses. Nem az első, hogy így kerülök haza. Csak a kedvenc portás nénim ölelésére vágytam volna, vagy valami barátira az alvó kicsi ribanctól... Végül a párnámba is törtem egy mécsest.
És az ujjaimmal véstem egy csalódott üzenetet, és elküldtem "az undorító levelet".
Nem tudom mi lesz. Nem vagyok büszke magamra. Sem a tetteimre.
De jól esik, hogy nem rágnak a kedvenc kérdéseim belülről szanaszét csak, mert - én gaz - lenyeltem őket. Bár válasz nincs. Miért is vártam?
Már csak ezért sem menne. Hiába akarom őt...
