Hihetetlenül kezdődött és hihetetlenül is ért véget, egy hihetetlen időszak.
A végén megint csak tapasztalat, tanulságok és még egy-két késleltetés, kitérő az úton, melyen a boldogság irányába küzdöm magamat. Már megint csak magamat, ismét magányosan keresem a zseblámpát ebben a kibaszott sötétségben. (Hát pajtás utálni fogsz, de végülis ezt is magadnak köszönheted, a tanulság egyik része tulajdonképpen pont az volt, hogy rosszkor akartál változtatni és ezért futotta csak ennyire. Na, de fogd fel pozitívan legalább ölhetjük egymást megint. Úgyis hiányoztál, bele se gondolsz milyen szar volt nekem? Biztos most is csak könnyezel és azon forgatod agytekervényeidet, hogy "jaj, milyen szar most nekem".)
Te semmit sem változtál. Nem csak magamra gondolok. Most ez is baj.
Sehogy sem jó ez.
Emlékszel még a síró leányra, akinek semmi sem sikerül?
Emlékszel még, hogy mondtam, hogy "ezért mindenki sírhatna"?
Nem lenne szárazföld, ha nem száradnának fel a könnyek.
Felfognak ezek is. Talán. Egyszer.
Addig van remény, amíg készül a tenger,
és együtt fogy el vele, ha kiszárad.
Senki sem szereti az "állóvizeket", de a gátak sem tesznek jót, ha folyni kéne.
Vajon lesz megint egy kitérő és újabb tanulságok, vagy lesz, aki megkeres majd egy térképpel?
Vagy a gát majd arra lesz jó, hogy megtanuljam azt a szót is, hogy torkolat?
És addig csak azt kérdezgessem magamtól, hogy "Ott vagyunk már?".
Egyszercsak. Reméljük nem lesz hihetetlen, mert azt úgysem lehet elhinni.
