Az első ami mindenképp említést érdemelne az a péntek éjjel vagy inkább szombat hajnal.
Rámfért már egy jó beszélgetés, viszont itt érzem, hogy valahol valamit nagyon elszúrtam.
Most félek. Leginkább magamtól. Várható volt, hogy itt nem áll meg a szekér. Újabb lapáttal került rá. Talán botorság továbbgondolni is. Feltételezni. Félreérteni. Becsapni.

Megállj!

Szerintem túl sokat gondolkodom.

Ma ugyanaz az ember, aki akkor hétfőn felhívott mondta, hogy ne gondolkodjam ennyit, mert később még fájhat és majd én magam látom be. Mondtam unokanővérkémnek, hogy ne beszéljen butaságot... főleg azért mondtam neki, mert szeretek gondolkodni. Most viszont igazat kell adjak neki. Néha tényleg átok.

De vannak szép dolgok is: Emlékszem egyszer úgy beszélgettem valakivel, hogy igazából nem is beszélgettünk. Sziporkáztak a gondolatok. Álomszerű lehetett. Kár, hogy nekem nem tud az lenni: akármennyire optimista akarok lenni, elhajlok a pesszimizmus felé, főleg saját magammal szemben. Ami egyébként elég általános (emberekre). De itt kell írjam, hogy nem kéne, hogy két véglet legyen. Halvány gőzöm sincs melyik ókori mondta (és nem nem vágyom rá, hogy utánanézzek sem arra, hogy valaki elmondja hogy hívták) és nem is számít, de "arany középút". Amit igazából amennyire könnyűnek tűnik, olyan nehéz megtalálni. (Természetesen, aki tudósabban látja a világot most azt mondaná, hogy igazából nincs véges így nincs két véglet és a képzelt végletek szemszögéből minden középen van.)

Kérdés vajh ennek a kereséséről szól-e az élet? Mert, hogy útkeresésről szól az egyértelmű. És az is tuti, hogy azokkal a qva döntésekkel van kikövezve. Meg bizony az idő is közrejátszik, és általában rosszkor akar dönteni az ember. (És itt ismét a pesszimizmus...inkább: mindig akkor döntesz amikor kell és úgy ahogy kell. (Hangsúlyoznám, hogy nem azért mert bármi köze lenne a sorshoz mint olyan. Aki akar higgyen benne, én nem fogok. Azt tudom, hogy valami ellen hiába küzd az ember... van ami elkerülhetetlen.)(Egy filmben hallottam: "A szar kivédhetetlen."))

De megint túl sokat gondolkodom. Most aludnom kéne.

Nem megy.

Egyik ismerősömnek elég annyit mondani, hogy "De miért?" és azonnal rám asszociál. (Legalábbis azt hiszem ez így van.)

Most megkérdem: de miért vagyok ilyen kiváncsi? de miért gondolkodom ennyit? de miért vagyok ennyire labilis? de miért tudok többet és jobban érezni, mint mások? de miért veszem az előbbiek lineáris kombinációját? de miért írok ennyire kocka dolgot ide? de miért teszek fel ilyen kérdéseket? MIÉRT?

Belátom, hogy ezekre nincs válasz. Úgy kell megváltozzam, hogy ne akarjak ilyeneket kérdezni. Hogy végre a lényeggel törődjek.

Üzenet nekem: ha egyszer elolvasod ezt és a végére érsz, és nem teszed fel a kérdést, hogy miért, ha nem érdekel majd mi végett került ez ide akkor bizony felnőttél barátom!
És te csibész: a qva szádat! (Esküszöm nem én voltam!)

...

Ne gondolkodj, aludj te szemét!