Gátlástalanság. Erre van most szükségem. Talán így lesz az igazi. 11.-edike óta nem írtam semmi említésre méltót, mint egy gyermekre vágyó férfi, aki az alkalomra gyűjti a magját…
Eredetileg korábban nekifogtam és ezzel kezdtem: „Sokat gondolkodtam, hogyan is kezdjek neki, rengeteg módon lehetne hatásosan indítani egy ilyen irományt… mármint, ha hatásvadász akarnék lenni. De nem akarok. Ha mégis sikerül akkor csak egy ismételt ellentmondást alakítok ki, mint azt eddig oly sokszor magammal kapcsolatban. De az ellentmondás az jó dolog: nem fogom megmondani mit gondolj, miről és hogyan dönts: felállítok egy tényt majd annak ellentmondok és szabadon, tisztán döntsd el te hogyan is látod és sohase gondolkodj el azon, hogy én hogy látom: kérdezd!”
Elmentem a könyvtárba. Beiratkoztam. Talán 3 év eltelte óta (talán van az 4 is) először. A könyvtárossal közöltem Erich Fromm: Az emberi szív c. könyvet kérem. Ő a szociológia könyvek közül kihalászta nekem a kívánt könyvet és én kikölcsönöztem. Felszabadultan, félszegen, tiszteletteljesen a könyvvel a kezemben sétáltam a Krisztina téren át hazáig (az albérletig). Hazafelé (úton a szülőfalumba) nyitottam ki először. Először unalmasnak találtam ugyan, de valamiért feltűnően olvastam a könyvet a metrón. Talán mintha azt vártam volna, hogy a könyv láttán olyan ismerősre teszek szert, akivel érdemes beszélgetni.
Egész hazaúton a könyvet olvastam, néha-néha fel-felszusszantam vagy sóhajtottam, egy hatásos vagy megdöbbentő résznél: ilyenkor barbár módon a könyv felső sarkát behajtottam az adott hökkentő oldalnál, hogy később mikor ezt írom, legyen miből merítkezni.
Talán szükséges, hogy most ne legyenek gátlásaim. Az agyam még ilyenkor is a helyén van, bár a gépelés már nem úgy megy, ahogy józanon. Hamarosan hátra somfordálok a könyv lelőhelyéhez és a barbár módon sarkallt lapokat újra olvasom, hogy elmondjam mi tetszett Fromm könyvéből.
Herr Fromm - barátainak csak Erich – nagyrészt a Freudi termológiához nyúlt. Annak ismeretében írt, arról alkotott véleményt és közölte azt az olvasóval. Hol egyet, hol mást értett Freuddal.
Hatásosnak hatásos, bár számomra utálatos volt a kezdés: az ember bárány vagy farkas?
Könyörgöm mi ez a hülyeség. Az ember az állat kész, punktum. (Talán annyiban különbözünk az állatoktól, hogy mi belátjuk, hogy létezik döntés és képesek vagyunk különböző féleképp dönteni.) Hasonlítani akarjuk? Birka, mert mind idióta, és farkas, mert mind legalább annyira agresszív, mint amennyire nem kéne. De mindannyira közös az emberben is – mint minden állatban – hogy élni akar. Ugyanakkor ez a mai emberről kevésbé belátható: az ember szeret élni. Ha ez igaz, miért van mégis olyan, aki halálra vágy vagy dicsőíti azt? Ez mind következhet abból, hogy idióta. Eredendően birka.
Emberek: miért az izgat fel minket, hogy ki, hol, mikor és hogyan halt meg, meg hogy hányan. Hogy melyik ember mennyire romlott és, hogy hol él? Ezt hallgatjuk a hírekben, ezt olvassuk a kurva napilapokban. A többi dolgot szinte átugorjuk a szemünkkel vagy nem halljuk a fülünkkel. Hogy csak napjainkhoz nyúljak: ki a frászt érdekelt volna mi történik egy szórakozóhelyen éjszaka, ahol fiatalok mulatnak, ha nem hal meg tisztázatlan körülmények között három lány… A haláluk előtt is elég undorító és címoldalt kiáltó szörnyedvény volt az éjszakai életben, bármelyik szórakozóhelyen is kívánunk erről cikket írni. Az embereknek a botrány kell, főleg az olyan botrány, amiben van halál is. Miért szeretjük ennyire a halált?
Freud – és így Fromm is – erre azt mondja nekrofília. Igen, bennem is másképp élt ez a fogalom: eddigi tudásom szerint a nekrofil szexuális vonzalmat táplál elholt emberek teste iránt. A nekrofília tágabb értelemben is kivetíthető: nem kell holtakkal szexelni ahhoz, hogy nekrofil légy: elég a halált, az élettelent kedvelned, a halállal kapcsolatos dolgokat vágynod. Tagadnád, de akkor is érdekel minden, ami a halál. Valakit ugyan lehet csak azért, mert fél tőle.
No de, említettem, hogy barbár módon a könyv sarkait amortizáltam: szemezgessünk csak Herr Fromm irományából:
Ha valaki - aki szintén olvasta a könyvet - most ezt is olvassa: Nyilvánvalóvá válhatott már számára, hogy semmi újat nem fogok írni.
Egy korábbi változatban így kezdődött a szemezgetés:
„Az első kérdés: az ember farkas vagy bárány? Kicsit vonakodtam elolvasni. Az embert nem hasonlítgatni kell más állatokhoz. Teljesen különálló állat. És bár valóban hasonlatosak vagyunk sokféle állathoz: a birkákhoz oly módon, hogy irányíthatóak vagyunk, mert hasonlóan idióták vagyunk mindannyian, a farkashoz oly módon, hogy van kellő agresszivitásunk az érdekeinkért való harcok megvívásához és mert képesek vagyunk egymást irtani. De ugyanilyen módon lehetünk családos és gyáva szurikáták vagy nyüzsgő hangyák, esetleg lusták, mint egy lajhár vagy adott esetben vérszívó szúnyogok, vagy patkányok, csótányok. Nincs egyikből sem kettő ugyanolyan. Egyik állatból sincs. Emberállatból sincs. Talán attól különbözünk az állatoktól, hogy mi képesek vagyunk belátni, hogy azok vagyunk. A fejezet végén elúszunk az íróval a felé a megállapítás felé, hogy minden éremnek két oldala van. És ha már érem – bár a mester nem játszik fémpénzzel – egyszerre csak egy oldalt nézhetünk. Élet, halál, jó és rossz. Kinek mi. Tetszőleges arányban megközelíthetőek, de mindig tartunk az egyik felé. Igaz és egyben baromság. Egyszer vége lesz mindennek ez tény, legalább egy cél már biztos az életben. A többi: csak a döntéseinken múlik.
Az ember eredendő rosszaságának vonalán eljuthatunk a könyv második fejezetéig, az eszközig: az erőszak, az agresszió. Játékosan: ’Legyőztem az ellenfelemet, most méltó vagyok a lovagi címre.’; Reaktívan és védekezően: ’Pusztán önvédelemből szúrtam le, meg akart lopni.’; Reaktívan és frusztráltan: ’Nem engedte, hogy hintázzak ezért megrúgtam.’; Reaktívan és irigyen, féltékenyen: ’Tetszett ami neki van, megbüntettem érte és magamévá tettem.’; Bosszúból: ’Megkínzott ezért megöltem.’; Elvesztett hittel: ’Azt hittem szeret, nem érdemelt meg engem, ahogy azt sem, hogy lélegezzen.’; Kompenzációs: ’Nem engedelmeskedett. Elpusztítottam.’; Vérszomjasan: ’Látni akartam ahogy buggyan, hallani akartam ahogyan roppan, hogy tudjam hogy élt, hogy tudjam még élek.’;
Említettem, hogy barbár módon lapok sarkát amortizáltam. Megtörtént ez a kompenzációs erőszak bevezetőjénél és a vérszomj példázatánál.
A kompenzációs erőszak előtt és után fontos dolgokat említ az író. A potencia nem feltétlen szexuális értelemben vett ismerete fontos: „Valami folyvást arra ösztönzi, hogy nyomot hagyjon a világban, hogy átalakítsa és megváltoztassa, ne az alakítsa őt.” … - … „Ezek a tevékenységek mind abban az emberi képességünkben gyökereznek, hogy akaratunkat valamilyen célra tudjuk irányítani, és mindaddig folytatni tudjuk erőfeszítéseinket, ameddig ezt a célt el nem értük. Erőnk alkalmazásának ezt a képességét nevezzük potenciának.”
A kompenzációs erőszak után rámutat a szadizmussal való rokonságra: másik élőlény feletti uralom, örömöt lelni más szabadságának korlátozásában, az élő élettelenné alakításában.”
Fromm kicsit hatásosabban vezeti be a nekrofíliát: „Aba-jo la inteligencia! Viva la muerte!”
Vagyis le az értelmiséggel, éljen a halál, mondta 1936-ban Unamuno megjegyzésére (amit nyilván sértőnek érzett) Millán Astray tábornok. A két kiáltás közül az utóbbira reagált úgy Unamuno, hogy „értelmetlen nekrofil kiáltás”. Sajnos azt viszont nem vette figyelembe (vagy nem is akarta), hogy a tábornok – mint a legtöbb militarista vadállat – olyan hülye, mint a seggem. Így az egész megjegyzésből talán annyit, ha értett „hősünk”: „…tábornok nyomorék…fájdalmas számomra …, hogy … tábornok fogja meghatározni a tömegek gondolkodását. Egy nyomorék…” De természetesen Unamuno teljesen helyesen fejezte ki magát és adta mindenki tudtára véleményét. Bizarr paradoxonnak találta az „Éljen a halál!” kijelentést.
„A nekrofil beállítottságú személyt vonzza és elbűvöli minden, ami nem eleven, minden, ami halott: a holtestek, a bomlás, az ürülék és a szenny. Nekrofilek azok az emberek is, akik vég nélkül képesek betegségekről, temetésekről és a halálról beszélni.” … „A nekrofilok a múltban élnek, sosem a jövőben. Érzelemviláguk jellegzetesen szentimentális, … Hidegek, távolságtartóak, mindenük „a törvény és a rend”.” … „Szereti mindazt, ami nem növekszik, mindazt, ami mechanikus.” … „A tapasztalattal szemben előnyben részesíti az emlékezést. Csak a birtoklás számít, nem a létezés.” … „Vonzza a sötétség és az éjszaka.”… „Hidegen viselkednek, bőrük élettelennek tűnik, és gyakran olyan az arckifejezésük, mintha valami kellemetlen szagot éreznének.” … „Rendszeresek, kényszeresek, pedánsak.”
Fromm szerint egyértelműen Hitler a legjobb példája a nekrofil személyiségű embernek.
Nekem ugyanakkor nagyon „tetszett” a nekrofil anya kép. (Kissé túlzás azt mondani, hogy „tetszett”: elborzasztott és említésre méltónak találtam.)
„Az anya, akit kizárólag a gyermeke betegségei, kudarcai és sötét jövője foglalkoztatnak, miközben észre sem veszi a kedvező változást, nem reagál a gyermek örömére, és nincsen szeme semmiféle új, kialakulóban levő képességére. … Ez az anya semmiféle kézzelfogható módon nem bántalmazza a gyermekét, csak éppen lassacskán elfojtja benne az életörömet, a növekedésbe vetett hitét, végül pedig megfertőzi tulajdon nekrofil hajlandóságával.”
Szerintem ez azért volt említésre méltó, mert ebből én például ráébredtem, hogy milyen sok ilyen ember van. Kár, hogy a többség nem értené vagy tagadná. Itt csak említem, hogy jön még egy nagyon jó példa a nekrofilra és utána a tulajdonság ellenkezőjéről is ír Fromm. De többségében negatív kicsengésű majdnem minden, lásd: a bárányok és a farkasok tulajdonságai közül is főleg a negatívumokat említette, erőszakról, nekrofíliáról ír… Akit érdekelnek az emberek pozitívumai az ne feltétlenül ebbe a könyvbe keresse.
Mielőtt a narcizmusra ugranék, meg kell említenem a homo consumens/ homo mechanicust is. Az ilyen embert jobban elbűvöli egy gép, mint embertársai. Sokkal szívesebben tölti az idejét gépekkel, mint emberekkel. Létezik számára a gyönyör, de tárgyilagosnak tekinti. Azt hiszi létezik valahol az emberen „gyönyör gomb” és ha azt megtalálja és megnyomja akkor rögtön mindent rózsaszínben láthat. „A homo mechanicus számára lassanként jóval fontosabb lesz a különféle gépezetek manipulálása, mint az, hogy részt vegyen az életben, és reagáljon rá.” Mérnök-informatikusnak tanulok. Naponta látok homo mechanicusokat. Rengeteget. Sajnálom, hogy annyira antiszociálisak. Vannak olyanok köztük, akik félnek az embertől: mert nyíltan él bennük az a tudat, hogy a gépben nem fognak csalódni, a gép csak a saját hülyeségedből tehet rosszat, hibásat. Abban sokkal maradéktalanabbul meg lehet bízni, mint bármilyen emberben. Így voltaképp átalakult értékrendszerrel inkább bízik gépekben, mint emberben, következésképp minden emberrel bizalmatlan, s egy idő után minden embertől retteg. Látok ilyen embert. Élnek ilyen emberek.
Eszembe jutott, hogy az elejére vissza akartam csatolni (igazából Fromm szerint haladok és előbb volt amortizálva ez a sarok, mint a narcizmus). Erich bácsi írta, hogy „Gondolkodjunk el azon…” és elgondolkodtam: halál és szórakozás. „A filmek, a képregények és az újságok azért vannak teli izgalommal, mert részletes beszámolókat közölnek a rombolásról, szadizmusról, brutalitásról. Emberek milliói élnek egyhangúm ám kényelmes körülmények között – és semmi sem izgatja őket jobban, mint az, ha erőszakos halált láthatnak, vagy arról olvashatnak legyen az gyilkosság vagy halálos kimenetelű baleset egy autóversenyen. Nem nyilvánvaló már ebből is, milyen mélységesen vonzódik a ma embere a halálhoz? Vagy gondoljunk csak az olyan kifejezésekre, mint „haláli izgalmas”, vagy hogy valaki „halálosan” odavan ezért vagy azért, vagy akár erre a szókapcsolatra: „halálra röhögtem magam!” Mai nagy magyar valóság mi?
1964. Ezerkilencszázhatvannégy. Ekkor adta ki Fromm ezeket a sorokat. Hát még mindig itt tartunk?
Nárcizmus: a nárcisztikus személyiség által mutatott tulajdonságok és viselkedés absztrakciójának a neve. A nárcizmus beképzeltség, hiúság, önhittség vagy egyszerűen az önzés szemelyiség vonása.
Elsődleges nárcizmus: Fromm az újszülött és az elmebeteg nárcizmusát sorolja ide. A csecsemő számára a külvilág még nem vált valóságossá, az elmebeteg számára pedig már megszűnt valóságos lenni.
Ezután mondhatni átcsap a fáraók, császárok, Hitler, Sztálin és egyebek narcizmusához, ami valljuk be eléggé szélsőséges az előzőhöz képest. „Az elmebetegség és az épelméjűség határán elhelyezendő formáját figyelhetjük meg” ezeknél az embereknél. Ezek az emberek nem is halandó embernek tekintik önmagukat és nem is kívánják egy ilyen ember látszatát kelteni. Az ilyen emberek narcizmusa csak elhatalmasodik, ha hatalom kerül az adott ember kezébe.
Nézzünk néhány példát (Fromm példái és ezek közül szemezgetek párat. Olyanokat, amelyeken vagy azért döbbentem, mert rám is igaz vagy, mert ismerek olyat, akire igaz.):
„A legtöbb embernek tetszik a tulajdon teste, arca és alakja.” … „A legtöbb embert nem zavarja tulajdon székletének látványa vagy szaga, holott másokétól undorodik.”
Vagy a narcisztikus személyiség szerelembe esése: „Lehetetlen, hogy ne szeressen, amikor én annyira szeretem!” … „A narcisztikus személy képtelen fölfogni egy másik személy belső valóságát önmagában, az ő személyétől függetlenül.” Hogy valamit én is hozzátegyek: az ilyen ember képtelen felfogni, hogy a többi ember is gondolkodik és érez. És talán az ilyen ember képtelen – és ezt látványosan tudtára is adja mindenkinek – elviselni azt, ha vele is hasonlóképpen közönyösen bánnak. Fromm ír a „hiúság” megnyilvánulásáról is, ám számomra sokkal lényegesebb az „erkölcsi hipochondria”-val kapcsolatos megállapítás:
„Aki ebben szenved, az valami bűnt követett el. Az ilyen ember állandóan a saját lelkiismeretét vizsgálja, azt figyeli, mi rosszat követett el, milyen bűnök terhelik a lelkét, és így tovább.” Minden szemlélő szerint, önmagát is (főleg) beleértve: úgy vélekednek, hogy roppant erkölcsös és lelkiismeretes. „Sok esetben a narcisztikus beállítottság szerénység és alázat mögé rejtőzhet. Ami azt illeti, nem egy narcisztikus ember éppen a tulajdon alázatát csodálja a legjobban önmagában. Bármilyen különbözőek is egyes megnyilvánulásaik, a narcizmus minden formájára jellemző, hogy vajmi kevés őszinte érdeklődést mutat a külvilág iránt.”
Miről ismerhető fel?
Az arckifejezéséről is könnyű megismerni: sugárzó arc, a szeme különös csillogása.
„A narcisztikus emberek nagy része szinte állandóan beszél.”
Előfordul, hogy a narcisztikus személyiség nem feltétlen teljes egészében önmagát imádja, hanem csak bizonyos tulajdonságait vagy egy bizonyos tulajdonságát. „”Ő maga” személyiségének valamelyik részletével lesz azonos. Ha megkérdeznénk, kicsoda is ő tulajdonképpen, és ha őszintén válaszolna, azt kellene felelnie, hogy az esze, a hírneve, a vagyona, a pénisze, a lelkiismerete és így tovább.”
Általában, ha az imádott tulajdonságára negatív megjegyzést kap vagy valami hibát követ el és arra felhívják a figyelmét – olyan mély letargiába esik, hogy akár depresszióba is átsuhanhat rövid idő leforgása alatt.
Minden ember narcisztikus. Mondhatnám úgyis, hogy mindenki önző. És mielőtt hőbörgők csapkodnák az ajtómat vasvillával: a narcizmusnak biológia szerepe is van. „Biológia szempontból, a túlélés szempontjából nézve az embernek csakugyan mindenki másnál nagyobb fontosságot kell tulajdonítania önmagának.” Önvédelem, létfenntartás, saját érdekeinek képviselete. Ugyanakkor a narcizmus veszélyezteti is a túlélést. „Ha egy egyén szélsőségesen narcisztikus, kétségkívül komoly akadályát jelenti, hogy beilleszkedjék a társadalomba.” … „Azok az egyének, akik nem szerveződnek csoportokba, pusztulásra vannak ítélve: aligha akad olyan ember, aki képes egymaga védekezni a természet veszélyei ellen, mint ahogy a munka legtöbb fajtáját is csak csoportosan lehet elvégezni.”
Megoldás: optimális mennyiségű narcizmus vagy csoportos narcizmus.
Az előbbi elég nyilvánvaló, az utóbbi már kevésbé. Csoportos narcizmus: klán, nemzet, vallás, faj, stb.
A csoportos narcizmus tárgyalása előtt még egy picit a narcizmus patologikus formáiról:
Egyik legveszélyesebb következménye a narcisztikus kötődésnek: az ítélőképesség csökkenése. „A narcisztikus értékítélet mindig elfogult.” Persze mentegetőzik, de minden ilyesmi csak önámítás. A leginkább akkor tapasztalható meg ez a fajta önámítás, ha a narcisztikus személyiség részeg. Sok sületlenséget összehord, mégis úgy adja elő, mintha fontos és izgalmas dolgokat állítana. A csúcson érzi magát, pedig csak túl nagy jelentőséget tulajdonít önmagának. Ettől függetlenül nem feltétlenül unalmas a narcisztikus ember társasága. A sületlenségek, amiket összehord: nem mind baromság.
Sokszor túlértékelik saját produktumaikat, bár ennek él az ellenkezője is: aki folyvást alulértékeli minden termékét, úgy ítéli silány és fölösleges, amit tesz. Az ő ítélete is elfogult. No persze a saját magával vagy a vele kapcsolatos tárgyakkal elégedetlen ember sokszor felemlegeti ilyen irányultságú elégedetlenséget, mintha támogatást várna és tulajdonképpen ilyenkor is vele foglalkoznak. Vannak, akik tisztában vannak narcisztikus mivoltukkal: az ilyenek viszont úgy értékelik, mintha nem lennének előítéleteik és minden ítéletük tárgyilagos, pártatlan és józan szükségképpen mindig igazuk van. Ez sokat torzít a világlátásán és így vagy úgy szintén elfogulttá válik.
Ahogy korábban is felmerült: „A narcisztikusan megszállt tárgyak mindennemű bírálatára heves ellenérzéssel reagál.” Nem tűri a kritikát és hevesen reagál mindegyikre, mert mindet ellenségesnek ítéli. „Dühének hevességét akkor értjük meg igazán, ha észben tartjuk, hogy a narcisztikus személy nem áll kapcsolatban a külvilággal, vagyis magányos, következésképp retteg.” Véleményem szerint ez olyan, mintha felfegyverkezve várná, hogy valaki ellentmondjon neki, mert csak akkor veszi észre a külvilágot, ha saját önbecsülését sérti valamilyen módon. Tulajdonképpen minden változásra negatívan reagál, ha nem játszott közre benne. A heves reakció természetesen nem feltétlen irányul a külvilágra automatikusan. Van, hogy inkább saját magára vetíti. Depresszív lesz. Ez általában akkor történik, ha a narcisztikus személyiségnek nem áll módjában dührohammal reagálni.
Mindemellett létezik olyan reakció is, hogy „a valóságot próbálja meg átalakítani, oly módon, hogy az összhangban legyen saját narcisztikus énképével”.
Ám, ha sikerül egy ilyen személynek megnyernie egy másik vagy akár több másik egyetértését…
- Folie á deux – Wiki néni szerint: „a madness shared by two” – avagy kettesben megosztott őrület. (Házasságok, barátságok alapja sok esetben.)
- Közéleti személyiség által elhintett áligazságok, rögeszmék.
Az utóbbi a történelem során bizonyította veszélyességét: Caligula, Nero, Sztálin, Hitler és még lehetne sorolni. Mind a saját őrületüknek köszönhetően váltak sikeressé. Ha nem sikerült volna tömegeket meggyőzni saját rögeszméivel valószínűleg kitört volna rajtuk az elmebaj. (Persze némely esetben ez ígyis úgyis bekövetkezett.)
A leírtak alapján Fromm megállapítja (és egyetértek vele) „föltétlenül meg kell különböztetnünk a nárcizmus két válfaját: a jóindulatú és a rosszindulatú változatot.”
Jóindulatú: a küzdéssel elért tetteire büszke (a teljesítményére)
Rosszindulatú: valamilyen sajátosságára büszke.
Nos: Eddig jutottam. Elfogytak az amortizált sarkak. Pedig ahogy olvasom most jönne pár még izgalmasabb rész. Köztük: társadalmi nárcizmus, kötődés, szeretet, szabadság, determinizmus…
Szívesen boncolgatom tovább, de mindenekelőtt szükséges véleményt adnom az eddigiekről és lezárnom eme irományt (egyelőre).
Valószínűleg sokszor kuszának tűnhet a fogalmazvány, de próbáltam végig Fromm könyve nyomán haladni. Az eredeti véleményemben utólag túl sok egyházgyalázást vagy korábban élt értelmiségek súlyos meghazudtolását véltem felfedezni, ezeket végérvényesen töröltem, bár nem lenne visszhangja és eleve gátlástalanul futottam neki, azért vannak határok, melyeket nem kívánok áttörni.
Az az igazság, hogy nem nagyon merem tovább olvasni a könyvet. Így is ráébredtem, hogy majdhogynem mindenki nekrofil és nárcisztikus, az utóbbi rám és környezetemre főleg igaz. Kialakult bennem egy fajta félelem saját magam, a többi ember iránt is. De azt is tudom, hogy nem akarok a homo mechanicus útján haladni.
Arany középút… korábban már felemlegettem. Kurva jó lenne megtalálni.
