Nem? (De!)

 Restellem a bénaságomat és azt a tényt, hogy informatikus lévén nagyobb önbizalmam van gépeken keresztül, mint élőben. De rögtön szeretném is ezt megcáfolni: felszabadultan, higgadtan és bár néha meggondolatlanul, de tudok beszélgetni bármiféle emberrel. Ismét cáfolok: azokkal akik valamiért elnyerik a tetszésem (mind lányok szerencsére) nagyon nehezen beszélek. Remeg a hangom és folyamatosan ver a szívem olyan ütemben, mintha félmaraton közben kéne előadást tartani valamiről, amire nem készültem fel. És jaj, dehogyis nem készültem fel. S talán pont ezért izgulok. Az önbizalomhiány és az izgalom ötvözete ül ki minden mozzanatomra, s a remegő hangomat és a félszeg tanácstalanságomat is ez vezérli. Túl kellene kerekedni ezen. De nem fizikailag, ahogyan mostanában csinálom. Talán nem is tőled félek, vagy attól, hogy mit mondasz vagy teszel, hanem inkább saját magamtól. És no vajon kinek kell ilyen nyűg? Még nekem sem.

Én leszek az az ismerősöd, aki mindig mindenért bocsánatot kér, mert állandóan másnak akar megfelelni.

 

Vajon miért írom ezeket?

 

Nem akarok semmit írni, legalábbis olyat nem, amit élőben kéne elmondanom... pedig ilyen formában annyival egyszerűbb lenne.

De akkor nem küzdenék és elveszne férfi mivoltom (amiből sajna így se sok maradt mára már), és nem utolsó sorban, sőt inkább első sorban: valószínűleg megbántanálak.

 

Amit írok ne értsd félre, amit mondtam értsd félre, de ne mindet: csak azt, amit szívesen félreértenél!