Egy áttanult éjszaka. Reggeli zh. Fellélegzés egy padon:
Megint fúj a szél.
Egy padon ülök. Jobbra tőlem egy lány kávét főz. Méreg drága kávét főz.
Rengeteg ember sétál el előttem. Különfélék. Ha egyszer végighallgatnám és értelmezném a szófoszlányokat a nyüzsgésből, írhatnék zárthelyit akárhol.
Sárga hernyók csúsznak az aszfalton ide-oda. Visznek is, hoznak is. Embereket. Robotokat. Monoton és savanyú kőoszlopokat.
Egy napilappal játszik a szél. És nem: volt olyan jó arc, hogy a kukába reptette.
Biztos ezt is csak én láttam. Más nem figyel.Meg-meg néznek. Az előbb egy lány meresztette rám paranoid tekintetét.
Én követtem a szemét. Ő elfordult és megszaporázta a lépteit. (Menekülj csak!)Dohányosok. A friss levegő gyilkosai. Csak magukkal törődnek. Az előbb leült mellém egy bácsi. Rágyújtott. Bár nem felém fújta, az összes füstje a képemen landolt. (A kurva anyját!)
Megkívántam a kávét. (Igyál te is! Igyál te is!) De ellenállok.
Elment a bácsi. (Hogy dögölne meg!) Nincs több füst.
Az összes napsugarat összeszedtem a nadrágommal. Kellemesen meleg a ruházatom. Közben a természet csinál belőlem széllelbélelt.
Jól esik most csöndben ülni. Keveset gondolkodni. Csak most... tetszik a csend!
El tudnék itt aludni. (Jól is esne most, a fene enné meg.)
Csatlakozom az árhoz.
Viszlát pad és kávés néni!
