Valamikor délben ébredtem, mert éjjel 1 órakor még belekezdtünk egy borzalmas filmbe, amit nyilván ilyenkor kell nézni. Konstatálva az átaludt telefonhívásokat megköszörült torokkal, még a reggeli morgás és a kávéhiány erős mellékhatásaival sebzett hangommal sorban visszatárcsáztam mindenkit. Az egyikre ráismertem a számok sorrendjéből. Zenész pajtás. Voltunk koncerten is. És nagyon rossz kisfiúk voltunk. Szegény lány.
Bal kézzel fejborzolás és az emlék elhessegetése, majd következő szám.
Ki se csöng. Ismeretlen számsorrend. "Ez meg ki a fasz?" - első szavak reggelről. A hangom változatlanul reggeli és "üde". A szoba részeg disznója felkapja a fejét, észreveszi, hogy ébren vagyok, üdvözöl. Mögöttem kicsi ribanc forgolódva morgolódik és nyög. Egy kicsit abbahagyom a számok vizslatását és megkérdem az alkoholistát (aki viccesen néz hátra, legalábbis a metál lady szerint ilyenkor teljesen staredad jellege van a szoba legnagyobb májú lakójának)...
Megállj! Alig írtam még róla. Ezentúl a "sokkal szalonképesebb" csillámfaszláma névvel illetem, ugyanis pont ugyanúgy nyög. Kissé kopaszodó, lusta és a dolgaival kevéssé törődő egyén. Határt nem ismerő szomjjal és autóversenyző lelkülettel áldották meg. Érdekes módon eddig vele a legkevésbé bosszantó egy légtérben élni. Ugyanakkor az utóbbi időben minden alacsonyan szálló galambot ráfogunk pedig ő sosem énekel az alvégen.
... szóval megkérdem, hogy hogy ment neki a fizika vizsgája, "...amire olyan sokat készültél". 3-ast kapott. Senki se kérdezze hogyan!
A nyögdécselő takaróba burkolódzó kicsi ribanc megpróbált visszaaludni. Én közben továbbfaggattam a csillámfaszlámát épp az utóbb említettről: "Ez meg mit keres itt?"
"Be sem ment." - válaszolta a csillámfaszláma.
"Hogy micsoda???" - és ekkor már megfordultam a saját tengelyem körül és elkezdtem rángatni a szoba casanovájának bokáját. Ő kisandítva a takarója mögül rámpillantott, majd újra a takaróba fordulva, az ágyneműbe beszélve alig érthető "Nem mentem be."-vel adott választ. És ezzel nyilván nem lettem okosabb, de a csillámfaszláma szinkronhangján halhattam a további történéseket...
Vállat rándítva, felsóhajtva visszafordultam az utolsó számhoz és felhívtam. Nem vette fel senki.
A lábamat fájlalva, nyugdíjasokat meghazudtoló nyögdécseléssel kikecmeregtem az ágyból és szentségelve leültem a gépem elé. (Fogalmam sincs miért szentségelek mindig reggel, de valamiért hozzátartozik a napom ezen szakához.)
Újra tárcsáztam a számot. Most végre felvette valaki. Hirtelen dőlt belőlem a mélyhangú, határozott és fennkölten hivatalos énem köszöntője és a kávéhiány ellenére végre valami érdemlegeset intézett. Ezt is elújságolva hívtam fel édesöcsémet. Mi mással indíthattam volna: "Boldog Születésnapot!", s bár már 0:22-kor is felköszöntöttem és valószínűleg felébresztettem egy SMS-sel, azért kötelező érvényűnek tekintettem, hogy minél többet elmondjam ezt e napon neki.
Ekkor már úton volt felém. Én megnyugtattam, hogy a másik, hirtelen jött elfoglaltságomat megpróbálom gyorsan intézni, hogy tudjak az ő bajaival is minél előbb foglalkozni.
Végül nagyjából egyszerre értünk az Oktogonra. A találkozó előtt felhívtam és - mint sokan az Oktogonon - elsütöttem, a kérdést a villamosról leszállva a telefonba, hogy "Itt vagy már az Oktogon?".
Nedvűrítési kényszerből elfogyasztottunk egy-egy sajtburgert (talán egy éve már, hogy nem ettem ilyet) aztán elballagtunk a remélhetőleg leendő kollégiumához.
A Hegedű utcában a bérházak között elveszett szintén bérház jellegű intézménybe úgy sikerült csak bejutni, hogy épp kijött onnan valaki. Biztos vakargattuk volna öt percig a tarkónkat a kapu előtt, hogy "Most mi lesz?", ha nem. De.
A portás először nem tudott mit kezdeni az érkezési szándékunkkal, végül nagy nehezen eljuttatott minket az ügyeletes nevelőhöz. A kapuőr tetvészkedése alatt volt időnk ámulni, a kívülről milyen borzalmas, belülről milyen hangulatos téren és a "bérház" kollégium szűk belső udvarán. A színes ablakok és a közel délután négyes napsütés olyan fényt varázsolt a magas boltívű kapuval lezárt utca részbe, ami minket melegséggel és otthon érzéssel töltött el. Szűk folyosón jutottunk el a lépcsőházba, néhány távozó ottlakón átverekedve magunkat. Öcsém ámult a lépcsők előtti szobából kiszűrődő fuvola szón. Rámnézett és bólongatva jelezte jellegzetes "fintorral" az arcán, hogy ezt ő bizony "qva jó"-nak találja.
Az ügyeletes tanár és váltása is megérne egy misét, de most nem szaporítom rájuk a szót. Öcsikém jelentkezett a kollégiumba aztán útra keltünk egy másikba.
Szebbnél szebb fehér népek után fordult egyszerre a fejünk útközben és jól kitárgyaltuk a "burzsuj népség ez a pesti" témát is. Valamiért, ha együtt vagyunk akkor mindketten újra falusiak leszünk, noha öcsém 4, én pedig két éve városlakó vagyok.
A másik kollégiumban még kevesebb sikerrel jártunk. "Gyorsan" visszavonultunk TTNYbe.
Visszavonulás közben egy sarkon sütemény illata csapta meg az orrunkat és hirtelen megindult mindkettőnk nyálelválasztása, öcsém nevetve mutatott egy APA-573 rendszámú mercedest a parkolóautók közt, egy egészen emberséges koldust kellett lebeszélnem kellő tisztelettel a kuncsorgási szándékáról (mindezt futólag) és végül egy pillanatra látott igen nagy tejcsárda megadta egész busz utunk témáját.
Magdi néni óriási test még óriásibb szív személyét ismerhette meg öcsém a TTNY portán és a szobám felé sétálva megjegyezte, hogy ő volt a legkedvesebb portás, akivel eddig találkozott.
A tegnap összerittyentett lecsómmal jól lakattam őt és magamat is, aztán elindultunk a "már sosem lesz szolfézstanára, mert éppen nyugdíjazzák" bácsi köszöntésére rendezett templomi kóruskoncertre.
Bár nem hat meg a templomok giccse, az óriási tér mégis elámít és valamiféle megnyugvást okoz. Nem kevéssé a hőmérséklet, ami a kinti grill sütőhöz képest igen kellemes volt.
A koncert végeztével öcsémet lassítva próbáltam nyugodt tempóban a Király utcai villamosmegállóhoz sétálni. A zebránál egy fiatal srác állt oda elénk. Meglepő volt, hogy piára koldult, én nevetve leintettem és közöltem vele, hogy maximum étellel segíteném ki, ha látnám, hogy valóban igénye van rá, de alkohollal... a srác próbálva menteni a helyzetet közölte, hogy igen sok kalória van ám egy üveg borban... Nevetve biztosítottam, hogy minden tiszteletem az övé, de ebben nem segíthetek, végül öcsémet magam után rángatva vártuk, hogy a srác más áldozat után ered csalódottan.
...
Néhány üres pohár, izzadtság szag, üvöltő zene, szemben ziháló csillámfaszláma, jobbra kissé bódult öcsém.
Egy szép arcot látok. És tömeget. Már látom a fülledt meleget. Öcsémet kirángatom a friss levegőre.
Otthagytuk a csillámfaszlámát egy picit. Elsétáltunk a villamoshoz. Séta közben öcsém említette, hogy ennyire azért nem szereti a whisky-kólát.
Mit sem sejtő lányokra mosolyogtunk a villamosra szállva. Elvittem az öcsit a mindig vidám gyrosos törökhöz. Nevetett tesó is a kissé zakkant eladó közvetlenségén és nyelvezetén, majd éhesen falta a véleményem szerint Pest legjobb ár/érték arányú gyrosát.
A csillámfaszlámához visszaérve észleltük, hogy nyugaton a helyzet változatlan és ismét búcsút intettünk a remek szinkronhangnak.
A kolimpia alatt megismert csípős vodkával akartam meglepni az ifjú zenészt. Elvittem hát oda, ahol én is ittam ilyet. A pultos ellenőrizte mindkettőnk személyiét, aztán a kollégája bemutatott nekünk egy kis üvegcse mongoose szószt. Mutatta a dobozán a feliratot: "LEÍRHATATLANUL CSÍPŐS!". Ha ez nem adta volna meg a kellő kedvet, akkor mi?
A szósz egy cseppje olyan tűzokádást eredményezett, mint egy evőkanál erős pista.
Öcsémnek ez a pillanat volt a legemlékezetesebb a 19. szülinapjából: ott áll a bátyjával és vele együtt köhög élete legerősebb italától, majd az megveregeti a vállát: "Boldog Szülinapot öcsi!"
Remélem te is így látod! ;)
