7 éves vagyok. Várok a buszra otthon a buszmegállóban. Most nincs már velem anyu. Még korábban ő is kikísért. Érzem a buszmegálló váró szegletéből a húgyszagot. Szanaszét csikek eldobálva. Az aszfalt telehajigálva napraforgó maghéjjal. Némelyikbe bele kap az őszi szél. Süt a nap. De csak a napon van meleg. A szél néha megcsípi az arcom, és árrébb röptet néhány maghéjat. A templomkert sok fáján susognak a még fennmaradt levelek. Szerencsére már akkor sem voltam az a törékeny gyermek, meg volt a megfelelő testalkatom ahhoz, hogy ne fújjon el ez a kis őszi szél. A busz megint késik. Ez a busz mindig késik. Mindjárt 4 óra.
Végül befut a hangos sárga ikarusz busz. A menetszele szerteszét viszi a maghéjakat, ahogy sziszegve megáll. A buszsofőr megnyomja a zöld billenőkapcsolót a fekete keményműanyag műszerfalon. Az ajtó hangosan magára csapódva nyílik ki a vékony kabátos, testes kisfiú előtt.
A fiú felszáll a buszra és jegyet vált. Kissé félénk, de mégis kedves mosolyát a buszsofőr felé mutatva hangosan mondja hova utazik és milyen jegyet kér. Olyan kicsi még. Már akkor is cammogva a kedvenc helyére ül a sárga monstrum belsejében: a kerék fölé. Mindig váltogatja: hol az első, hol a hátsó kerék fölé ül...
7 éves koromban kezdtem (igen 1997) a hevesi Állami Zeneiskolába járni. Előképzős voltam. Akkor még csak szolfézst tanulnak a csöppségek. Én is köztük voltam. Már nem tudom pontosan melyik nap, de azt tudom, hogy a háromnegyed 4-es busszal mentem az ominózus városba, ami 25 kilométer távolságra van az én kis falumtól. (Általános 3.-tól már mindennap bejártam a városba egészen addig amíg végül le is érettségiztem... 9 éven keresztül napi szinten, 11 éven keresztül egyáltalán)
Az első néhány alkalommal, még anyu is elkísért. A szolfézs óra után mindig elfogyasztottam a magammal vitt uzsonnámat és a zeneiskola várótermében múlattam az időt (ezzel mérhetetlenül felidegesítve a portás nénit - gyűlölt engem - akkor is mikor már nagy langaléta voltam és nem kis büszkesége a zeneiskolának... de ezt most ne firtassuk).
Fél hétkor indult a buszom csak abba az irányba amerre az otthonom volt. Sajnos nem vitt el odaáig a busz, félúton le kellett szálljak róla, mert a busz tovább ment Gyöngyös felé. Ahol leszálltam még jó negyedórát kellett várnom az abból a faluból aznap utolsónak induló buszra. A hét órási buszra.
A hét órási busz majdnem mindig ott állt már a buszmegállóban mikor megérkeztem, csak a buszsofőr a szemközti kocsmában múlatta az idejét. El sem merem mondani hányszor pisiltem kínomban a buszmegálló melletti árokba, mert már nem bírtam várni hazáig. A legnagyobb szórakozásom az volt, hogy a buszmegálló melletti múzeum vastag kerítés aljzatán (amit mások ülő alkalmatosságként is használtak) sétáltam fel s alá. Közben néha felcsimpaszkodtam a fekete acél kerítésre. (Akkor még sokkal izgágább és hajlékonyabb voltam.) A buszon nagyon sok esetben csak én utaztam, és senki más. Ez a későbbiekben azt eredményezte, hogy a buszsofőr beszédbe elegyedett velem, sőt rengetegszer ingyen utaztam haza, mert nem kaptam jegyet csak az "Ülj csak le!" utasítást. Volt kedvenc sofőröm és volt olyan akit gyűlöltem, mert hiába próbáltam vele beszélgetni, ő rám se hederített.
2 évvel később a nagy utazóközönségnek örvendő hétórási buszt törölték a menetrendből. Ezzel engem elvágva a további hazajutási lehetőségtől. De mivel ekkor már napi rendszerességgel jártam a városba tudtam úgy intézni, hogy az utolsó a városból az otthonomba tartó buszt elérjem (az utolsó ilyen busz mind a mai napig 16:30-kor elhagyja a várost, onnantól a következő hazatartó busz legközelebb 4:50-kor indul).
De ne rohanjunk ennyire előre: mikor még a szolfézs órák voltak az egyedül zeneiskolával kapcsolatos dolgaim akkor történt meg az az eset:
A szolfész óra ugyanúgy kezdődött, mint az eddigiek. Nélkülem. Mindig késve értem a buszjáratom miatt. DE még épp időben voltam a névsor olvasás előtt. A névsor szolfézson beénekléses módszerrel ment, akinek a nevét mondták annak be kellett énekelnie a nevét. Volt egy dallam, amit a tanárnéni mutatott és mindenkinek úgy kellett énekelni a nevét. Ha voltunk olyan leleményesek és tréfásak, hogy a séma mutatásakor - mikor a tanárnéni a saját nevét énekelte - megjegyeztük a nevét és később a saját nevünk helyett a tanárnéniét énekeltük be, akkor felmérgesítettük vele a nénit. És nagyon rossz világ jött nekünk utána. A szolfézs óra után az osztálytársak (én így hívtam őket magamban, igazából csoporttársak voltak inkább, sőt évfolyamtársak miután mindenki kiválasztotta következő évben a nekivaló hangszert) elmentek. Mind. Haza. Én pedig unottan kikullogtam a zeneiskola földszinti aulájába és leültem az öltözőpadra. Az aulában található ülőalkalmatosságokon (fotel, kanapé) a szolfézstanárnőm és egy őszes, bajuszos, kecskeszakállas férfi dohányzott. Anyukámtól tanultam, hogy a dohányzás nem szép dolog és bizony bele lehet halni. Így (mivel akkor is szókimondó, és "túl őszinte" ember voltam) megjegyeztem: "Nem szabad cigizni, mert meg fogtok halni!" - az őszes ember kérdéssel válaszolt: "És kitől tanultál ilyen okosságot?" - "Anyukám mondta!" - "Valóban igazad van, csúnya dolog. Ezt ííígy..." - és elnyomta a cigijét - "...most elnyomjuk, és kérlek kövess engem az irodámba, szeretnék neked mutatni valamit!". Az volt az első alkalom, hogy nem a portást idegesítettem a villanykapcsolgatásommal, a szaladgálásommal és stb. idegesítő cselekedettel. Kissé félszegen követtem a kecskeszakállas bácsit. A bácsi a pufók termete ellenére könnyedén mozgot - már-már fiatalosan. Felmentünk az emeletre. Azelőtt sosem voltam az emeleten, mert ahhoz, hogy valaki oda feljusson el kellett menni a porta előtt - és bizony én a portás néni iránt hasonló érzéseket tápláltam, mint ő én írántam: gyűlöltük egymást. Én még féltem is tőle, mert mindig csúnyán nézett. Szóval felmentünk az emeletre. A lépcső fordulóban láttam a bácsiról két képet. Az iskola avatásáról készültek a képek. A bácsi - aki ekkor éppen befordult a lépcsőfordulón és még feljebbi lépcsőfokokra tette termetéhez képest aránytalanul pici lábát - mindkét képen középen szerepelt. Elkezdtem kicsit tartani a bácsitól. Megtorpantam a lépcsőforduló utáni első lépcsőfokon és visszanéztem a képre. "Ne a képet nézd, gyere csak, mindjárt ott vagyunk!" - mondta és mit sem törődve azzal, hogy vajon ezekután tényleg követtem-e tovább lépdelt a lépcsőn. Végül rászántam magamat és követtem a bácsit - bár a tartás tőle egyre csak erősödött. Az emeleten az első ajtó mellett elsétáltunk, egy kisebb hallba érve az első ajtón jobbra egy kisebb folyosóra lépett tovább az őszes úr lába. Követtem. Egy nagy párnázott ajtó volt a folyosó végén. Azon mentünk be. Korábban láttam már néhány tantermet: mindegyik az ott tanító tanár kedve-kénye szerint volt berendezve, képekkel dekorálva. Ez a terem merőben más volt. Egyrészt nagyobb volt. Végig szőnyegezett. Két nagy könyvesszekrény balra, mellette jobbra egy vaskos bútordarab: íróasztal volt. Az asztal mögött nagy forgószék, mint amilyen a főnököknek szokott lenni. (Itt kezdett az eddigi tartás méginkább erősödni.) És volt két fotel illetve egy kanapé is a szobában, az íróasztaltól jobbra lévő dohányzóasztal volt körberakva velük. Jobbra tőlem tükör volt a falon, és a szoba jobbra lévő sarkában egy pianínó állt (Ami viszont jellegzetes része minden egyéb tanteremnek - nagyjából innen sejtettem, hogy ez is valami tanterem lehet, főleg hogy a pianínó és a tükörközt állt egy-két kottaállvány is.)
A bácsi látva, hogy kissé megszeppentem, bemutakozott - és nagyjából itt volt végem - Kis József vagyok a zeneiskola igazgatója...
Jóska bácsi sokszor felvitt még magával szolfézs után. Könyveket mutatott amikben hangszerek voltak. Többször megnézte a kezemet, fogta és tapogatta, az ujjaimat hajlítgatta be a tenyerem felé, hogy ökölbe szoruljon a kezem, majd vissza. Nézte, hogy elég laza vagyok-e. Ez utóbbi vizsgálatát mondjuk élveztem: ilyenkor az a feladat, hogy kinyújtjuk a karunkat oldalra és azt a másik fél megfogja, majd elengedi és a karunknak a saját súlyánál fogva kell lehullania a törzsünkre. Bár az utóbbi kettőt: vagyis a kezem buzerálása és a lazaság vizsgálata akkor nem nagyon értettem, később értelmet nyert.
Akkor amikor az első növendék hangversenyre elmentem a szüleimmel:
A bácsi megkérdezte kik a szüleim én pedig bemutattam neki őket. Aztán kértek, hogy menjek el, mert beszélgetni akar velük. Apu intett, hogy tegyek így.A hangversenyek mindig a Művelődési Házban voltak. A MűvHázban mindig volt valami kiállítás (és mind a mai napig van is). Az aktuális kiállítást nézegettem, amíg Jóska bácsi beszélgetett a szüleimmel. Mikor végeztek, anyu és apu azzal a kérdéssel fordult hozzám, hogy akarok-e a bácsitól zenélni tanulni, mert ő azt állítja, hogy szeretne belőlem csellistát faragni. Bár csak halvány foszlányok voltak akkor bennem, hogy mégis mi a jó fene az a cselló - mivel megkedveltem az addig eltelt hetek alatt a bácsit - igent mondtam a felkérésre.
Hát így kezdődött... Elkezdtem Jóska bácsitól csellózni tanulni.
Ahogy nőttem egyre pofátlanabb lettem. Volt, hogy tiszteletlenül bántam a saját tanárommal, aki maga választott ki arra, hogy tanítson. Mégis: nem sértődött meg, tudott kezelni. Sőt később világi jó barátok lettünk. Már nem csak a hangszerről és a zenéről beszéltünk. A sok év alatt mialatt nála tanultam passzív dohányos lettem. Ez volt a baja Jóska bácsinak: a függőségei. Dohányzott és nem vetette meg az italt sem. Ugyan az italt mellőzte tanítás alatt, de a cigit nem tudta letenni.
Később már sok sok óra telt el azzal, hogy csak beszélgettünk és igazából előre nem haladtunk.
Lassan, de biztosan haladtunk a tananyaggal. A zenei fejlődésemet nem csak a hangszerem szempontjából kísérte azonban figyelemmel: egy időben népdaléneklési versenyeken is résztvettem. Énekeltem a fellépés előtt többször Jóska bácsi előtt is. Adott tanácsot, hogy még jobb legyen. Egy alkalommal el is hoztam az 1. helyet a megyéből.
Később már nem csak nyűg lett a hangszer. Megszerettem. Bár sajnos későn. Ugyan voltam egy vonósversenyen és talán addig foglalkoztunk is igazán a hangszerrel, de azt követően egyre kevésbé tanultunk jó darabokat, vagy egyáltalán darabokat.
Végül a 2008-as év kezdetén egy nagyon rossz passzban levő embert láttam a régen mosolygós, kedves őszes bácsi helyén. Lejárt a mandátuma. Nem lehetett a továbbiakban igazgató. Az akkor átalakult állami finanszírozási rendszer miatt a zeneiskola egy a városban létrejött intézménytársulás tagjává vált. Így a társulás vezetői döntöttek a mindenkori iskolaigazgatók személye fölött is. Jóska bácsi nem jelentkezhetett újra igazgatónak. Akkora én maradtam egyetlen növendéke. Senki sem akart csellózni csak én (ami elég szomorú). Így a mandátum lejárta az állásába került. Nyilván egy növendék miatt az iskola nem kívánta tovább alkalmazni.
Akkor még bejártam hozzá, amíg ott volt. A megfáradt csalódott emberrel beszélgettem, s próbáltam kisebb lelkivigaszt nyújtani számára. Talán ott kezdtem először segíteni csalódott emberen, akin látszott, hogy szüksége van valakire. Megígértem neki, hogy jövök legközelebb is és folytatjuk. Kedvesen félig könnyes szemmel búcsúzott tőlem.
Azóta se láttam...
Mikor az ígért időpontban ismét megjelentem az iskolában, tanár bácsi nem volt már ott. Kérdeztem az iskolatitkárt, hogy merre van, aztán kijött a zenekart vezető tanárnő is. Az előbbi kevésbé sajnálkozva gorombán, az utóbbi tőle soha nem mutatott kedvességgel sajnálatát mutatta az ügyben. Közölték, hogy többet ne keressem ott a tanáromat. Később visszamentem és megtettem azt a lépést, amit sohasem akartam: kiiratkoztam a zeneiskolámból. Elhagytam az intézményt. Azóta sem tettem be oda a lábam tanulási szándékkal, vagy hogy emlékeket idézzek.
Sajnos egy lezáratlan és fájó pontja lett ez az életemnek.
3 éve nem láttam a tanárt, aki megtanított szeretni a zenét. Akinek köszönhetően mind a mai napig játszom a hangszeren: a csellón.
Most írtam a feleségének (aki mellesleg évekig az énektanárom volt), hogy tudassa velem miként tudnám az öregurat elérni. Szeretném lezárni a múlt ezen részét. Talán sikerül.
