2011.02.04.
Újra itt!
TTNY! Itt vagyok! Bepakoltam a penészes hátsó falu otthonomba. Egyelőre csak bedobtam a cuccomat a szoba végébe. Többször fordultam, mert rengeteg cuccot felhalmoztam az itt töltött idő alatt. Mikor pakoltuk apa szentségelt sokat, hogy honnan van ennyi cuccom. Közöltem vele, hogy legutóbb ezt mind egyedül cipeltem BKV-val.
…
Az öreg óvatosan betipegett az ajtón. Hirtelen a nappaliban 6 fej fordult a kulcsfordulás zajának irányába. Majd a tipegést figyeltük. Én odasiettem, puszit nyomtam az öreg fiú arcára, aztán bezártam helyette az ajtót. Utána leszedtem a kulcscsomómról a félévig naponta használt három kulcsot, s a nappaliba lépve különösebb ellenérzések nélkül letettem az asztalra a kulcsokat. Nagybátyó elé tettem éppen, aki ott ült az asztalhoz közel a kanapé jobb szélén. Kicsit előregörnyedt, figyelte a kulcsokat, a koppanást talán hangosabban hallotta, mint bárki más. És legbelül én is. Egy korszak zárult ezzel. Egy korszak, amit talán mindketten örökre az emlékezetünkbe vésünk. (Ahogy majdnem minden emberrel töltött időt az ember az emlékeibe vés, ha együtt élt velük. Mert egész más valakivel együtt élni, és egész más vele nap, mint nap vagy még annyira sem gyakran találkozni.) Követte a kezemet, ahogy felemeltem a kulcsokról…
Az öreg megint fütyül. Odaengedtem a helyére mikor bejött. Kicsit unja magát, mivel mindenki keresztbe beszél: Mindenki azzal beszélget, akivel szemben ül. Így legalább három beszélgetés súrlódik. Nagybátyó barátnője imádja a húgomat. Tetszik neki a haja színe. Hmm: Itt jut eszembe, hogy igazán nem írtam még a húgomról semmit… Úgy hívjuk, hogy a vörös ördög. A haja. Eszméletlen. Mindenki csak azt kérdezgeti „mivel festjük a haját?”. Ilyenkor apuék mindig viccesen: „Semmivel, ez genetikai hajfesték!”
Szóval a haja: a vörös szín dominál, de nem az erős, hanem inkább a gyengédebb árnyalata. Rásegít egy fajta szőkésbarna árnyalat is, s majdnem minden hajszála más színű. Igazi színkavalkád van a kis feje búbján. Nagyon jól áll neki. Mielőtt meghallják mindenki azt is mondja „Jaj, de aranyos!”. Na de mi a bátyjai tettünk róla, hogy mégse legyen olyan aranyos. Hát kérem: két báttyal? :D
Igazából fölösleges mesélnem róla, hogy mit okozhat az emberben, ha két igénytelen vadbarom a bátyja. J
A kis vörös haja olyan, mint amilyet kis koromban a királylánynak képzeltem mikor anyamesélt elalváskor. Csodaszép.
A két bátyus nevelését és a csodaszép haját leszámítva majdnem olyan, mint a többi vele egy idős kislány. Majdnem! Ő is kivételes zenei tehetség. Úgy tűnik mindenkire öröklődött. Milyen szép kis zenekar lesz ebből…
Apu kivitt a koliba miután elbúcsúztunk nagybátyótól és barátnőjétől, illetve az öregtől. A szomszéd kisutcában megfordulva indultak haza a kocsival. Megvártam ezt a mozzanatot és még hevesen integettem nekik, aztán félig-meddig szomorúan, de valahol boldogan léptem vissza a kollégiumba.
Kicsi ribanc éppen az orrát fújta mikor a szobámba léptem. Megkérdeztem, hogy „na mi van tán csak nem megfáztál?”. Ő a kérdést figyelmen kívül hagyva a „Hol a picsában voltál eddig?” kérdéssel üdvözölt…
Egy rövidebb pakolást követően megjelent a szobában egy hölgyemény. Én éppen az összegyűjtött borzasztó mennyiségű kacatból a papíralapú fölöslegesen használatba vett szemetet (jegyzetfüzetek) pakoltam fel a szekrényem legfelső polcára. A kis szék, amin álltam épp oly magasságokba emelt, hogy az ajtó felé nézve a szekrényem kinyitott ajtaját láttam. Mikor a hölgy közelebb lépett kicsi ribanchoz és ő ugyanezt a mozdulatsort másolva közelebb lépett a hölgyhöz, akkor kicsit oldalra kikukucskáltam a szekrényem ajtaja mellett. Elmosolyodtam és bólogatva, enyhe sóhajjal kísérve visszahajoltam a dolgomhoz miután észleltem, hogy a hölgyemény bizony kicsi ribanc legújabb barátnője. Azt követően miután leléptem a kis székről, kicsi ribanc bemutatott a hölgynek. A szőkés hajú leányzó aranyosan mosolyog és nevet folyton, s még többet, ha alkoholt önt le a nyelőcsövén.
A táskámból előkerült az otthon elcsomagolt házi pálinka, a hűtőből egy kis maradék vodka. Köszöntöttük a pillanatot…
Egy kis idő múltán én félkómásan ágybabújtam, de félfülel még órákig neszeltem a fiatalokat a folyosón. Mostanában sajnos mikor a párnámra hajtom a fejemet, rögtön elszáll az aludni akarás érzése és órákig csak nyitott szemekkel forgolódom. Ilyenkor a szemem ugye nem lát csak sötétet így érzékenyebb a hallásom. Végül a fiatalok neszére és a kissé pálinka illetve rum szagú leheletemre aludtam el.
Reggel (igen reggel!), enyhén befülledt testemről legyezve, fordítottam a takarómon. A korábban általam vásárolt ágynemű 52% nem pamut tartalma egyre gyakrabban köszön vissza irritálóan.
Még visszafordultam a fal felé, hogy alszom, de a telefonom elkezdett ordítani – szó szerint ordítani! – így ugyanolyan szellemben, mint ahogy előző éjjel az ágyba vetettem magamat felpattantam és felvettem a telefont. A másik fél azonnal érzékelte a hangomon, hogy sikeresen felébresztett, de természetesen közöltem vele, hogy semmi baj (lófaszt nincs semmi baj). Korán reggel (9) felhevítette az agyvizemet a telefonáló. De nem rossz hírrel, vagy igazságtalansággal, vagy a beszédtechnikájával… hanem az életképtelenségével. Fejet vakarászva beüzemeltem a kávéfőzőmet és a számítógépemet is. Egészen délig szinte semmi sem akart úgy működni, ahogy kéne. (Az életképtelen telefonáló is legalább 10szer felhívott még.)
Egyelőre internethiányában zenehallgatásra használható csak a gép. Gondoltam rázendítek valami játékra, hisz oly régen kockultam már. A számítógép köszönte szépen a próbálkozást, de inkább rakoncátlankodott, ahogy a kávéfőző is.
Délben kezdtem a kávémat kortyolni és ekkor érkezett a szoba új lakója is. Üdvözöltem én és az általam álmából felvert kicsi ribanc is. (Aki mint utóbb kiderült még hajnal 5ig turbékolt a szőkés hajú, mosolygós hölgyeménnyel a folyosón.)
Miközben megismertem kicsit jobban az új lakót, hozattam kicsi ribanccal penészölőt, amivel aztán egymagam leöltem a szobasarkába meghúzódó állat.
Kicsi ribanc félévig élt azzal a szemét állattal. Én 1 napig tűrtem meg magam mellett.
Most viszont kicsit bánom, hogy leöltem. Az ölőszer oly mértékben tartalmazott klórt, hogy azóta sem tudtam egy egészségeset lélegezni a szobában, pedig az ablak egész álló nap nyitva volt.
Megismertem egy jóbarát barátnőm volt barátját, vele közösen köszöntöttük a szoba újlakóját koccintással is. Majdnem egy deci pálinka után ettünk és zenét hallgattunk kicsi ribanccal, s utána mindenki visszatért a maga kockulásához. Órákkal később kicsi ribanc elvonult hölgyezni. De csak miután a jóbarát barátnőm mostani barátja - aki anno velem lakta be (és persze kicsi ribanccal) a most ismét általam belakott szobát - elment. Kisebb szópárbaj történt az imént említett és a kicsi ribanc között, ami végül kicsi ribanc eltávozásával zárult. Amíg ő távol volt addig próbáltam a szópárbajt folytatni kissé finomabb és megértőbb hangnemben. Bár nem zárult túl sikeresen azért nem történt különösebb atrocitás.
A szópárbaj közben elkészítettem 8 szendvicset és még kettőt, amit vacsora gyanánt el is fogyasztottam. A másik nyolc a táskában lapul most: várja az indulást. Ahogy én is, így próbáltam emberi időben (22) lefeküdni. Most fél egy van. Ez sajnos azt jelenti, hogy nem sikerült elaludni. Gyorsan keresek felelősöket, ahogy minden szarságnál szokták a napi életben is a kormánytagok: főfelelős: én! Miért? 1. Megöltem a penészt és a szer hagyott kívánni valót maga után. 2. Nem tudok soha normális időben lefeküdni, így az elalvás sem lehet sikeres. 3. Lelkiismeret furdallásom volt…
Legalábbis ez utóbbi szavakkal jeleztem az új lakónak – mikor kérdezte, hogy miért keltem fel az ágyból és viharzottam ki WC papírral a kezemben a szobából.
E szavak óta csak gépelek. A lábam fázik, mert nyitva az ablak, de az orrommal még mindig érzem a penészölőt. Hogy rohadna meg.
