Olyan volt mintha írtam volna. Mégsem írtam.

"Adjatok tollat és papírt!" - jelentettem ki tegnap a hétvégi borozgatásnál. Kaptam tollat és papírt:

Ne gondolkodj állandóan!

Mindent ezzel baszunk el! Túl sokat gondolkodunk!
Kicsit paradox lesz, de: gondold végig mi lenne, ha nem gondolkodnál?!
Vajh ezt magamnak írom tényleg?
NEM!

Kicsit megszakítom a gondolatmenetem: ismét a pesszimizmusom erősítem: szerintem nem szeretnének az emberek, ha nem tudnának időről időre tudatosan fájdalmat okozni. Igaz bár nincs szándékukban és, ha elmondanám, hogy azt tették akkor ugyanazt tenném, amit ők tesznek velem.

Nem tudatosan, de fájdalmat okozunk a másiknak lépten-nyomon.

És ez jó is így!

Visszaveszem az előző fonalam: ha végiggondolnánk ezt, akkor nem okoznánk nem tudatosan fájdalmat.

Fájdalom nélkül nem érezheted igazán, hogy: ÉLSZ!

És már én sem tudom, hogy magamnak vagy mindenkinek írtam.

Az utóbbi egy perc után viszont valószínűleg magamnak szólhatott.

Kicsi ribanc most haragszik. Nagy a szám és néha nem kontrollálom. Lehet, hogy nagyon elrontottam valamit. Megint.

Nem akarok végletekbe bocsátkozni, de félek, hogy a kutya a nagy kapu előtt most kezdett el azon gondolkodni, hogy elszaladjon-e vagy még kaparja azt az ajtót.